Bábel Balázs érsek beszéde a lakiteleki találkozó 20. évfordulóján

Politika és erkölcs

Amióta közösségben él az ember: politikai lény, hiszen a görög 'polisz' városállam szóból származik a politika kifejezés. A politika a kormányzati cselekvés területe, a hatalom megszerzése és megtartása, az intézmény-alakítás, a hatalmi szervezetrendszer, államrend működtetése. Minden ember ilyenformán politikus, de minden ember erkölcsi lény is, mi több: vallásos is, hiszen a kezdetektől ez az emberség ismérve (temetők, vallási kultuszok). A politikának és az erkölcsneka  kapcsolata változott az évezredek során, változott a világvallások szerint, de még a kereszténységen belül is. A Hittani Kongregáció dokumentuma szerint „nem az egyház feladata a politikai megoldások előterjesztése” – még kevésbé egyetlen megoldást javasolni egyedüli elfogadhatóként – olyan világi kérdésekben, amelyeket Isten minden egyes ember szabad és felelős döntésére bízott. Azonban az egyház joga és kötelessége erkölcsi megfontolásokat nyújtani a felmerülő kérdésekről, amikor hitbeli és erkölcsi törvények megkövetelik ezt. Ha a keresztényeknek el kell fogadniuk az evilági dolgok rendjéről való másként gondolkodás legitimitását, akkor jogosultak az erkölcsi relativizmust tükröző, a közéletre káros pluralizmusnak az elutasítására is. A demokráciát a megkérdőjelezhetetlen és igaz erkölcsi elvekre kell alapozni, mert természetük és szerepük alapján ezek a tartópillérei a társadalmi életnek. Ezen tanítás alapján mertem elvállalni az előadást.

A politikai gondolkodásnak a történelem folyamán két egymással ellentétes emblematikus alakja volt: Platón (+Kr.e. 347), valamint Niccolo Machiavelli (+Kr.u. 1527) akikre visszavezethető a keresztény, ill. a vele ellentétes társadalomtudomány.

Platón Az Állam c. művében a helyesen megszervezett városállamot a három részből álló emberi lélek analógiájára építi fel. A lélek vágyakozó, indulatos és racionális részének az államban a kézművesek, az őrök és a filozófusok osztálya felel meg. Erényük a mértékletesség, a bátorság, ill. a bölcsesség. „A filozófusoknak kell kormányozni, mert csak ők ismerik az igazságot.” (vö. VI. könyv) Az újplatonizmus, ennek nyomán a kereszténység a legfőbb igazságot Jézus Krisztusnak és az ő tanításának tartotta. Évszázadok folyamán erre épült az egyház társadalmi tanítása, amelynek pozitív végkicsengését XI. Pius pápa fogalmazta meg: „A politika a szeretet legszélesebb mezeje lehet.” Platónnak a gyakorlatban igen keserű volt a tapasztalata: a siracusai eszményi állam kísérlete csődöt mondott. Ekkor állapította meg, hogy az átlagpolitika vaksága azon alapszik, hogy képviselői a hatalomért harcolnak „mintha az valami nagyon jó lenne”. Szerinte az igaz politikusnak olyan embernek kell lennie, aki ezt a látszatra és a külsőségekhez való törekvést már felismerte. Olyannak, aki a politikát szolgálatnak fogja fel, és mintegy teherként vállalja magára. Mert ha nem, akkor ő akar valami lenni és mindig a közvélemény rabszolgája lesz. Hízelegnie (elvtelenül kampányolnia) kell, hogy továbbra is érvényesülhessen. Kénytelen alkalmazkodni. Az emberek szája íze szerint kell beszélnie, igazodnia kell a változó eszmeáramlatokhoz, és így hitelét veszíti. Amit ma ugyanis dicsért, azt holnap már el kell ítélnie. Ezek után már nem is szereti igazán az embereket, hanem csak saját magát, de ugyanakkor feladja önmagát is, az éppen uralkodó vélemény, a megélhetés és hatalom kedvéért. A modernkori parlamentáris demokráciákban ezt úgy próbálták orvosolni, hogy a kétkamarás parlamentben a felsőházi tagok hivatalból és nem választás útján kerültek az országgyűlésbe, pl. egy püspök, és szabadabban képviselhették az örök erkölcsi elveket.

Niccoló Machiavelli a politikát, az államhatalom megszerzését, kiépítését és biztosítását célzó mesterkedések és cselszövések együttesének tekintette. „Szükséges, hogy a fejedelem hatalmának megóvása érdekében megtanuljon rossznak lenni, és ezt a szükségnek megfelelően gyakorolja. (…) Nagy szenteskedőnek és színlelőnek kell lennie.” (vö. A fejedelem: 15,18 fejezet.) Ezzel feloldotta a politikát a kereszténység által formált klasszikus természetjog általános erkölcsi megkötései alól, hiszen a cél szentesítette nála az eszközt. Így a sajátos politikai okosságot és ügyességet már nem a hagyományosan érvényben lévő erkölcsi normák szerint kell mérni, hanem azt a képességét kell vizsgálni, hogy mennyire hatékony a politikai eszköz a hatalom elérésében, kiterjesztésében és megtartásában. Könnyű belátni, hogy ez a fajta gondolkodás könnyen diktatúrába torkollik. A demokráciának is van diktatórikus formája, pl. amikor egy-egy képviselőt pénzbüntetéssel sújtanak, ha a lelkiismerete és nem a frakció elvárásai szerint szavaz. Így érthetjük meg Max Wéber sommás megállapítását a politikáról: „az ember kompromittálta magát ördögi hatalmakkal.”

Legyünk hűségesek az igazsághoz, az egyházat is megkísértette ez a fajta gondolkodás, amikor a politikai teológiával a fennálló állami szervezet igazolását vagy megváltoztatását tekintette feladatának. Az előbbire a bizánci udvari-teológia a jó példa, ahol egy Isten, egy császár, egy pátriárka biztosította az uralmat. A hatalom erőszakos megváltozatását az ún. felszabadítás teológiája ideologizálta meg. Korunkban ezt Dél-Amerikában fogalmazták meg, ahol az evangélium tanítására rávetítették a marxista fogalmi rendszert. Az elnyomott tömegek felszabadítása érdekében a fegyveres harcra is volt példa (pl. Camillo Torrez gerilla-pap).

A katolikus egyháznak Morus Szent Tamás a példaképe, a politikusok védőszentje, akinek vértanúhalála „a sérthetetlen lelkiismeret méltóságának a kifejeződése” (II. János Pál). Szent Tamás elutasított minden kompromisszumot, ami a lelki elnyomás különböző formáiban nyilvánult meg. A hűség és a törvényes intézmények megtagadása nélkül életével és halálával bizonyságot tett arról, hogy az ember sem a politikában, sem az erkölcsi életben nem tudja magát függetleníteni Istentől. A XX. században Barankovics Istvánban látom ezt a lelkiismerethez ragaszkodó hűséget a politikában. Inkább feloszlatta a Demokrata Néppártot, minthogy kollaborálásra kényszerüljenek a kommunistákkal. Azokban a nehéz időkben mondotta: „Embernek lenni az embertelenségben annyit jelent, mint hasonlítani Isten képére.”

Hogyan lehetne összegezni a katolikus felfogást a politikáról és erkölcsről? A politika a közjó okos szolgálata. A kormányzók és kormányzottak közötti igazmondás, a nyilvános adminisztráció áttekinthetősége, a közügyek szolgálatában a pártatlanság, a politikai ellenfelek jogainak tiszteletben tartása, a vádlottak jogainak védelme, a kollektív vádak és elítélések ellen, a közpénzek becsületes és helyes kezelése, a vagyonszerzés tiltott vagy méltánytalan eszközeinek, a hatalom mindenáron való megtartásának és növelésének elvetése. Olyan elvek, melyeknek első gyökere és egyedülálló volta a személy transzcendens értékében és az állam működésének objektív erkölcsi követelményeiben található. Valahányszor ezeket nem tartják tiszteletben, meginog a politikai együttélés alapja, és fokozatosan az egész társadalmi élet válságba kerül és felbomlik.

Miután sok országban megbuktak azok az ideológiák, melyek a politikát a világ totalitárius felfogásához kötötték (közöttük első a marxizmus), ma nem kisebb veszedelem fenyeget azért, hogy megtagadják az emberi személy alapvető jogait, és a politikában elutasítják a vallási kérdést, mely minden ember szívében lakik. Ez a demokrácia és az etikai relativizmus szövetségének a veszedelme, mely a polgári együttéléstől elvesz minden erkölcsi fogódzópontot, s még mélyebben megfosztja az igazság elismerésétől. Ugyanis, ha nincs végső igazság, mely irányítja és vezeti a politikai cselekvést, nagyon könnyű hatalmi célok eszközévé tenni az eszméket és meggyőződéseket. Miként a történelem mutatja, egy értékek nélküli demokrácia könnyen átfordul nyílt vagy rejtett totalitarizmussá. Így az erkölcs, mely az igazságra alapul és az igazságban kitárul az igazi szabadság előtt. Az erkölcs a személyes, családi, társadalmi és politikai élet minden területén eredeti, pótolhatatlan és igen nagy értékű szolgálatot tesz, nem csak az egyes személynek, hogy gyarapodjék a jóban, hanem a társadalomnak is igaz fejlődése érdekében. Minden intézmény kimondatlanul is az emberről és céljáról alkotott elképzelést követ, amelyből származtatja ítéletének kritériumait, saját értékrendjét és viselkedési formáit. A társadalmaknak nagy része az intézményeket az embernek a dolgokkal szembeni elsőségére alapozza. Csupán az istenileg kinyilatkoztatott vallás ismerte fel világosan Istenben, a Teremtőben és Megváltóban az ember eredetét és rendeltetését. Az egyház arra hívja a közhatalmat, hogy ítéleteit és döntéseit az Isten és ember ezen igazságának inspirációjához igazítsa. Azok a társadalmak, amelyek nem veszik figyelembe ezt az inspirációt, vagy az Istennel szembeni függetlenségük nevében elutasítják azt, arra kényszerülnek, hogy hivatkozási alapjukat és céljukat önmagukban keressék, vagy ideológiáktól kölcsönözzék. Nem tűrvén a jó és a rossz objektív kritériumának állítását, a történelem tanúsága szerint bevallva vagy alattomosan az ember és sorsa fölött totalitárius hatalmat gyakorolnak. Az egyház, amely küldetésénél és illetékességénél fogva semmilyen módon nem elegyedik a politikai közösséggel (de nem különül el a társadalomtól) az emberi személy transzcendentális jellegének egyszerre jele és biztosítéka. Küldetéséhez tartozik, hogy mindig és mindenütt legyen meg az a joga, hogy igazán szabadon hirdesse a hitet, előadhassa szociális tanítását. Akadálytalanul teljesíthesse hivatását az emberek között, és erkölcsi szempontból ítéletet mondhasson a politikai rendre vonatkozó dolgokról is, amennyiben megkövetelik az emberi személy alapvető jogai, vagy a lelkek üdvössége. Eközben használhassa mindazokat az eszközöket – de csakis azokat – melyek a korhoz és a körülményekhez mérten összhangban vannak az evangéliummal és mindenki javával.

Amíg a klerikusoknak politikai pártokban való aktív részvétel és közhivatalok vállalása tilos, kivételes esetekben a papoknak a püspök engedélyével, a püspöknek a Szentszék jóváhagyásával, addig a II. Vatikáni Zsinat a híveket aktív, elkötelezett és felelősségteljes szerepvállalásra biztatja a közéletben és a közhivatalokban.

A tanulmányt készítette: Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek 2007-ben

Felhasznált irodalom: A II. Vatikáni Zsinat Dokumentumai, Szent István Társulat, Budapest, 2000.
Magyar Katolikus Lexikon, Szent István Társulat, Budapest, 2006.
HERBERT VORGLIMER: Új teológiai szótár, Göncöl Kiadó, 2006.
HITTANI KONGREGÁCIÓ: Katolikusok részvétele és magatartása a politikai életben c. dokumentuma 2003. 01. 16.
ARNO ANZENBACHER: Keresztény társadalometika, Szent István Társulat, Budapest, 2001.
LUIS NAVARRO S.I.: Klerikusi jogok és kötelességek, kézirat, 2007.
Platón válogatott művei, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1983.
Általános Kislexikon, Magyar Nagylexikon Kiadó, Budapest, 2005.
NICCOLÓ MACHIAVELLI: A fejedelem, Kossuth Kiadó, Budapest, 2001.

Kalocsa–Kecskeméti Főegyházmegye/Magyar Kurír