Balázs Zsuzsa – Kékesi Enikő: Életteli magány

Mustó Péter jezsuita szerzetes pap, lelki író hangsúlyozza annak fontosságát, hogy mindig nézzünk szembe a valósággal. Százszor, ezerszer is ismételhetjük magunkban – „nem vagyok magányos, csak azért is boldog vagyok” –, ez nem segít, ha a helyzet az ellenkezőjét tükrözi. Ezért nagyon lényeges, hogy soha ne áltassuk magunkat olyasmivel, ami nem igaz. Azt viszont mondhatjuk, hogy „Igen, észrevettem, hogy magányos vagyok. Fáj, hogy senki sem figyel rám.” Mustó Péter saját életútjának tapasztalatai alapján állítja: „Isten előtt, Isten jelenlétében szabad lennem annak, aki vagyok. Ez is magány. Jó értelemben vett magány. Aki ismeri ezt a tapasztalatot, aki számára Isten valóság, létének alapja. Aki nem félti magát. Nem fél tőle. Bízik. Ráhagyatkozik.” A jezsuita szerzetes kifejti: ha valaki a sorsára van hagyva, és senki sem tudja megmondani neki, hogy mi a jó vagy mi a rossz, a magányt ismeri meg. Ebben az értelemben a magány vállalása fájdalmasan nehéz döntés, a felelős ember döntése. Aki felelősséget vállal saját vagy mások életéért, mindig magányos. Ezt a terhet nem lehet róla levenni, csak egyedül viselheti. „Ezért magányos az Isten. Ő viseli a felelősséget mindenkiért. Mindenért, ami van, és ami történik.”

Dióssy Iván római katolikus pap, lelki gondozó hosszú évekig küzdött az alkohollal, s amióta szenvedélybetegekkel foglalkozik, rádöbbent, hogy az éli meg negatívan a magányt, akinek nincs kapcsolata a transzcendenssel. „Ha nincs meg ez a kapcsolat, akkor eszeveszett szorongásnak van kitéve az emberi lélek. Úgy érezzük, mintha csillagközi térben kóborolnánk, kitéve magunkat minden veszélynek. Minden hideg, rideg, kiszámított, üres, reménytelen.” Dióssy Iván János evangelistával együtt vallja, hogy Isten a szeretet, és az egész univerzumot ez a határtalan szeretet tartja össze. Az az ember, aki nem fogadja ezt el, magányos lesz. Ám van pozitív és negatív magány is. „A magány lehet destruktív. Elszigetelődés, elfordulás, túlzott távolságtartás. A magány ugyanakkor lehet felemelő hatású. A magány voltaképpen az ember természetes állapota. Erőgyűjtés, feltöltődés, tanulás, összpontosítás.”

Simon András grafikusművész, író megkülönbözteti a magányt és a magányosságot. A magány olyan állapot, amely alkalomszerűen, sőt szükségszerűen minden ember életében időről időre megjelenik. A magányosság viszont sokkal súlyosabb ennél. „… nem alkalmi, hanem egy állandósult létállapot, amelyben az ember tartósan egyedül érzi magát.” Parázsló magánynak nevezi a művész azt, amikor az ember hiányolja Istent. Keresi, de nem találja az emberi kapcsolataiban az őszinteséget, a mélységet. Ekkor leereszkedik önmaga mélységeibe, s egészen addig keres, amíg megtalálja önmagában Istent. Ez az időszak hosszú ideg is tarthat, és az egyén magányosnak érzi magát, de magányának hamuja alatt „már ott izzik a szeretet utáni vágy parazsa. És az Isten erről a pici parázsról egyszer csak lángba borítja az ember lelkét, és összeölelkezik az őt kereső emberrel.”

Simándi Ágnes író, költő mozgáskorlátozottként, többszörösen elvált nevelőszülők gyermekeként nem a magányt ismerte meg már igen korán, hanem az elszigeteltséget. Számára a magány nem feltétlenül elhagyatottságot jelent, hanem sokkal inkább olyan állapotot jelöl, ami kiemel a rohanásból, a mások által diktált formákból. Emlékeztet rá, hogy a szóban ott van a „mag” gyök, ami azt jelenti, hogy ez olyan állapot, „amiből valami új sarjadhat. Vagyis termékeny és áldott is lehet, ha így nézzük.”

Jánosi Dalma újságíró-riporter többször átélte, hogy Krisztus akaratának kutatása csak a csendben, a magányban lehetséges. Krisztussal lehet boldog házasságban élni, és lehet vele teljes életet élni szerzetesként is. „De csak Krisztussal!” Jánosi Dalma évek hosszú során lassan megtanulta Isten „szerelmes” szemével látni önmagát. „Ez nem egocentrikus önszeretet, hanem belső önelfogadás és béke. A magány szakrális pillanatába is mindenkinek magának kell belemerülnie, és megtanulnia Isten szerelmes szemeivel látni önmagát.”

Károly Sára klinikai szakpszichológus megkülönbözteti az áldott-, illetve az ego-magányt. Az áldott magány azt jelenti, hogy „Istennel vagyok együtt. Az Istennel való beszélgetés mindig egyedül történik… Az áldott magányban Isten adja a feladatot az embernek.” Szenvedéseinket az ego-magány okozza, csak nem akarjuk felismerni. „Amikor sajnálom magam, különböző ideológiákat gyártok a magányról… Mindezt Isten csapásának fogjuk fel.” Károly Sára állítja, hogy minden ego-magány gyökere a félelemből ered. Az első és legfontosabb a terméketlen magányból való kilépéshez az, hogy szeressük önmagunkat, ha ugyanis nem tesszük ezt, akkor Isten alkotását vesszük semmibe. „Ha magadat szeretetlennek tartod, azzal bírálod Teremtődet, mert ő tökéletesnek teremtett.”

A magány szónak általában pejoratív értelme van, ám a vallomásokat elolvasva megállapíthatjuk, hogy Isten akaratának kifürkészéséhez, a vele való párbeszédhez, a magunk és a körülöttünk élők jobb megismeréséhez, a különböző nézőpontok, események összevetéséhez, és ahhoz, hogy felelős döntéseket hozzunk, mindenképpen szükségünk van a csöndre, a magányra. Ez termékeny magány, amelyben közel kerülhetünk Istenhez, ezért az egyedüllétnek ettől a formájától egyáltalán nem kell tartanunk.

(Ursus Libris 2015)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír