Balogh Mária M. Ritára emlékeztek szerzetestársai

Lelki üdvéért február 16-án szentmisét mutattak be Piliscsabán, a klotildligeti templomban. Ezt követően temették el, rokonsága, tisztelői és az Isteni Megváltóról nevezett Nővérek Magyar Tartománya szerzetesei körében.

A rendtársukról írt megemlékezést a Vatikáni Rádió tette közzé:

Felvidéken, Tardoskedden született, Nyítra megyében. A mélyen vallásos szülők nagy gondot fordítottak három gyermekük nevelésére, hogy olyan felnőtté váljanak, akiket a szeretet kötelez az emberibb világ felépítésében. A szülők örömmel adták két gyermeküket egyházi szolgálatra, papi és szerzetesi életre.

Rita nővér tetteit fiatal kora óta mindig a jó és nemes cél irányította; erre törekedett már a helyi iskolában, majd a magasabb fokú iskolákban Érsekújvárott a Flenger és a Szent Katalin Intézetben. Nevelői hívatására a felkészülést Sopronban, a nővéreinknél fejezte be, mint példás tanuló.

1944-ben kezdte meg szerzetesi életét, és megkapta a szerzetesi ruhát. 1946-ban fogadalommal kötelezte el magát a szerzetesi életre. Örömmel vette, hogy első nevelői állomását Budapesten, a Szent Margit Gimnáziumban kapta. Alapos felkészülését nem sokáig kamatoztathatta az egyre gyorsuló és szomorú jövőt előre jelző politikai események miatt. A fiatal nővéreket külföldre küldték a jövő biztosítása érdekében. Ő is köztük volt. Elöljárói határozatában is a Gondviselést érezte; segítette még fogadalmi jelmondata: „Nekivágok az életnek tűzzel a szememben, lánggal a lelkemben és Krisztussal a szívemben.”

1948-ban hagyta el hazáját, elöljárói megfontolással alátámasztva. Ausztria lett szerzetesi életének első állomása, ahol a nővérek testvéri együttérzését tapasztalta. Az egyházon súlyosan ítélkező eszmék közeledte és fenyegetettsége miatt a vándorlás folytatása látszott jobbnak. Hollandiában kapott lehetőséget szolgálatra egy missziós házban, szívvel-lélekkel segített az atyáknak, ekkor már többedmagával. A váratlanul jelentkező nehézségek esetén is békét tudtak sugározni, mert megváltós lelkiségük biztosítékot adott.

1955-ben Európában viszonylagosan rendezettebbé vált a helyzet. Ausztriába tértek vissza rendi közösségbe; testvéri egyetértésben és készséggel álltak be a szolgálatba, ahol a szükség éppen megkívánta. Rechniz-Wels után Linz következett, hitoktatással. A St. Antonius plébánián a kor gyermekeihez szólhatott, és a mindennapok során Isten munkatársa lehetett. Az évek alatti események felkészítették a még nagyobb feladatra: 1978 és 1990 között a magyar Vicertartományt vezette. Innen már többször hazalátogatott, de az akadályok a hivataloknál még fenn álltak. Nem kisebbítette ragaszkodását hazájához ez sem, mert a szeretet áldozattal jár – vallotta most is. Az engedelmesség gyakorlására adott mintapéldát, amikor hazatért elöljárói megbízatással.

1990-ben hozzákezdett a magyar tartomány több évtizedes katakomba élete utáni megszervezéséhez, a hivatásukban hősiesen kitartó magyar nővérek szolgálatával. Vallotta: a segítés nem azzal kezdődik, ami jót teszünk, hanem komolyan és őszintén akarnunk kell szebbé, békésebbé, Istenben kedvessé tenni embertársaink életét.

Erről tesz bizonyságot 15 éves vezetése: a visszaszerzett iskolában, óvodában, új kollégiumokban, szociális otthonunkban folytathatták nevelői és apostoli munkájukat világi munkatársakkal, az idősebb rendtársaival és a szerzetesi életet vállaló fiatal nővérekkel együtt. Utolsó éveiben fizikailag gyengült, de lelkisége azt bizonyította: minden kegyelem! Igazolta halála, amikor az Úr látogatása közben adta vissza lelkét Teremtőjének Piliscsabán a nővérek közösségében.

Kérjük Urunkat, jutalmazza meg áldozatos életéért az örök Istenlátással. Nyugodjék békében! – szerepel az Isteni Megváltóról nevezett Nővérek megemlékezésében.

Magyar Kurír