„A béke Isten ajándéka, de egyben a mi felelősségünk is”

– Az assisi béketalálkozókat a 20 évvel ezelőtti találkozó óta minden évben megrendezi a Sant’Egidio Közösség. A magyarországi közösség ebben mióta, miben, mennyiben vesz részt?
– Ezekről az évről évre más helyszínnel megrendezett találkozókról tudni kell, hogy nagy szervezést, de még nagyobb odafigyelést igényelnek. A találkozó és a középpontjában álló, – a vallások képviselői által külön helyszíneken, de egy időben végzett – imádságok komoly külsőségek között zajlanak; egy francia történész, Dominique Durand Assisi húsz évéről nemrég megjelent könyvében egyenesen a találkozók kialakult „liturgiájáról” beszél. A megnyitó előadások, a nyilvános kerekasztal-beszélgetések, az imádság, a záró ceremónia a békekiáltvány felolvasásával, aláírásával, a fáklyák meggyújtásával sok-sok ember jelenlétét és munkáját kívánják. Õk nagyrészt a közösség és a helyi egyházmegye önkéntesei. Ennél is fontosabb talán a légkör, amit ők teremtenek. A közösség a résztvevő vallási és közéleti vezetőket igyekszik személyes barátként fogadni és ekként bánni velük. Olyan atmoszférát szeretnénk minden alkalommal teremteni, amely ösztönzi az egymástól sokszor nagyon különböző hátterű vendégeink között szövődő barátságokat. A Sant’Egidio magyar tagjai közül gyakran többen is kiutazunk és részt veszünk a házigazdai teendők ellátásában. Ha hazánkból is érkezik vendég, akkor általában a közösség magyar tagjai közül kíséri valaki. 1996-ban, Rómában Schweitzer József országos főrabbi, 1997-ben Páduában és Velencében Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát, 2003-ban Aachenben pedig Erdő Péter bíboros, prímás szerepelt kerekasztalban. Mindenekelőtt mégis az számunkra a legfontosabb, hogy osztozzunk „Assisi szellemében” – ahogyan II. János Pál pápa nevezte –, és továbbadjuk azt.

– A húsz év alatt sok minden változott a történelem színpadán, ahogy a pápa is kiemelte üzenetében, Kelet-Európában véget értek a kommunista rezsimek, a hidegháború megosztottsága helyére a globalizáció lépett. Hogyan szembesülnek ezzel a vallások képviselői?
– A vallások egyszerre ismét az érdeklődés középpontjába kerültek, miután a XX. század folyamán keleten és nyugaton egyes meghatározó szellemi és politikai áramlatok a vallások közeli végéről vizionáltak. A hidegháború idején a világ két hatalmi pólus köré rendeződött, háború és béke kérdése e kettő közös erőterében maradt és dőlt el. A globalizáció korában senkinek sincs már ilyesfajta monopóliuma. A nemzetközi kapcsolatok szereplőinek mozgástere megnőtt. Mindenki háborúzhat: a legszegényebb államok Afrikában, de gerillák, terroristák, vagy éppen maffiaszerű csoportok is képesek tömeges pusztításra. De éppígy mindenkinek hatalmában áll, hogy békeszerzővé váljon, azaz tegyen valamit a békéért. A háború és az erőszak az emberi természettel ellentétesek. Ezért szükségük van arra, hogy eszméket vagy vallásokat ejtsenek túszul, használjanak fel hivatkozási alapul. Ebben a helyzetben a vallási vezetők, sőt, minden hívő megnövekedett felelőssége a tanúságtétel arról, hogy a nagy vallások felfogása szerint Isten a teremtményeitől, gyermekeitől nem egymás elpusztítását, hanem testvéri együttélést vár. Sőt, tovább megyek: arról kell tanúságot tenni – és ez II. János Pál pápa és Assisi nagyszerű intuíciója –, hogy ez a fajta együttlét lehetséges már itt és most. Lehetséges Isten nevét nem egymás ellen, hanem egymás mellett, kinek-kinek saját hite, hagyománya szerint segítségül hívni. És ez a név, Isten neve a béke – amint ez több találkozó címében és záró felhívásában szerepelt.

– A témákat nézve nagyon sok konkrét konfliktus szóba került, így a Közel-Kelet is. Születtek-e, születhettek-e konkrét eredmények?
– A közel-keleti konfliktus, konfliktusok legalább hatvan éve foglalkoztatják a világot és okoznak szenvedést az ott élőknek. A téma valamelyik aspektusa minden békeimádság napirendjén szerepel. A béketalálkozók történetében voltak már reménytelibb pillanatok is, a madridi–oslói békefolyamat átmeneti sikere idején, azaz a kilencvenes évek közepén. Az idén külön kerekasztalt szenteltünk Libanon jövőjének; ezt az országot éppen a különböző közösségek együttélése és a máig jelentős keresztény jelenlét miatt II. János Pál „üzenetnek” nevezte. A kerekasztalban libanoni drúz, muzulmán és keresztény személyiségek vettek részt, köztük Bejrút maronita püspöke, Msgr. Paul Matar. Ezen kívül nagy jelentőséget tulajdonítok annak, hogy a kezdő nap plenáris rendezvényén, a nyitó panelben egyaránt részt vett és felszólalt Yona Metzger, Izrael askenázi főrabbija és Ahmad Al-Tajeb, a kairói egyetem rektora. Az előbbi a zsidó, az utóbbi az iszlám vallási világban jelenti az egyik legmértékadóbb személyiséget, ill. intézményt. Nemigen lehet még egy olyan fórum napjainkban, ahol ők ketten együtt szerepelnének. Mondanivalójuk talán nem reflektált igazán egymásra. Mégis, az adott körülmények között az, hogy mindketten a béke iránti elkötelezettséget mint hitükből eredő értéket hangsúlyozták, önmagában is reményt kelt. Metzgernek konkrét javaslatai is voltak: elítélte a Mohamed-karikatúrákat és fogolycserét szorgalmazott, vagy legalább azt a minimumot, hogy a foglyok és túszok családjai hírt kapjanak szeretetteikről. Felelevenítette továbbá azt a korábbi elképzelését, hogy a vallások képviselőiből az ENSZ mintájára hozzanak létre állandó fórumot. Érdekes ötlet, de Assisi szelleme más: kötetlen, szabad dialógus, barátság és imádság, mert a békét csak Isten adhatja meg nekünk. Fontos tehát a „vertikális” mozzanat is, ahogyan erre emlékeztetett XVI. Benedek pápa a találkozó résztvevőihez intézett üzenetében, hivatkozva saját, első enciklikájára is: Deus caritas est, mely állítás nem csupán Isten misztériumát, hanem az emberek egymás közötti kapcsolatait is megvilágítja, akiknek az a hivatásuk, hogy a szeretet parancsa szerint rendezzék közös dolgaikat.

– Mit jelenthet ez a találkozó a mai pillanatban? Mit érhet el, nem áll-e fenn a veszélye, hogy a záróünnepségen a kandeláberen meggyújtott gyertyákkal együtt kialszik, és minden megy tovább?
– A mai mentalitás, és az azt tükröző publicisztika gyakran kéri számon az eredményeket. Sőt, amint Andrea Riccardi a záró beszédében figyelmeztetett: napjainkban létezik a gyűlölet és megvetés publicisztikája, amely a béke keresőit veszélyesen naiv embereknek ábrázolja, akik képtelenek szembenézni a valósággal, azzal tudniillik, hogy a konfliktus a kultúrák és vallások természetébe van írva, és így az összetűzés mindannyiunk „metafizikai végzetévé” válik. Ezzel szemben az assisi találkozó résztvevői ünnepélyesen elutasították ezt a logikát, sőt, maga a találkozók léte bizonyíték az effajta determinizmus hamisságára, és vele szemben az egyéni, kulturális és politikai felelősség jelentőségére. Végső soron az emberi szívben dől el minden: itt kaphat táplálékot a béke, vagy itt fojthatják meg, és a szív Isten beavatkozásainak helyszíne is – megint csak a pápát idézve. Ugyancsak ő mutat rá arra is, hogy ezek a találkozók a „béke pedagógiájává” váltak. A pedagógia pedig feltételezi a türelmet. A kandeláberen meggyújtott láng tovább ég a résztvevők szívében, akik magukkal viszik országaikba, amelyek gyakran a háború és az erőszak, igazságtalanság éjszakáiba zárva élnek. A láng pedig fényt és meleget visz a sötétségbe. Emlékszem arra, amikor a 2001-es barcelonai találkozón részt vett Elefántcsontpart legfőbb katolikus és muzulmán méltósága. Az ottani televízió is közvetítette, amint a záró ünnepségen békeölelést váltottak. Az ország polgárháború szélére sodródott lakóinak mindez vigasztalásul szolgált, hiszen nyilvánvalóvá vált, hogy a gyűlölet nem Isten akarata és nem vallásaik tanítása.

– A Sant’Egidio Közösség a világ számos konfliktusában próbál békét közvetíteni, a legutóbb Szudánról lehetett hallani.
– Az assisi találkozón részt vett Blaise Compaoré, Burkina Faso (az egykori Felső-Volta) elnöke. Ez a nyugat-afrikai ország stabilitása és viszonylag gyors gazdasági fejlődése miatt érdemel figyelmet. Az elnök a megynitón szólalt fel, és beszédében kifejezte háláját a Sant’Egidio közösségnek a béke és Afrika felemelkedése iránti elkötelezettsége és konkrét kezdeményezései miatt. Impozáns felsorolást hallhattunk tőle azokról a helyekről, ahol a közösség közvetített: Mozambik, Guatemala, Burundi, Libéria, Uganda, Kongó, Koszovó, Elefántcsontpart, Albánia, Szudán. Külön is kiemelte az országa számára fontos szomszédot, Togót, ahol augusztus 20-án született átfogó megállapodás a politikai rendezésről, a Sant’Egidio közösség segítségével.

– Személy szerint mi volt számotokra a legfontosabb, ami a leginkább megérintett, és az az üzenet, amit erről a találkozóról „hazahoztatok”, és továbbadnátok?
– A remény az iránt, hogy a béke és az együttélés lehetséges. A hit emberei arról tanúskodnak, hogy Isten, mindnyájunk Teremtője és Atyja azt akarja, hogy minden ember testvérként éljen. A béke az Õ ajándéka, de egyben a mi felelősségünk is: mindenki tehet valamit a békéért, ha mást nem, hát azt, hogy a szívében hordozza. Ha így teszünk, akkor és szavainkból, gesztusainkból sugározni fog. A találkozókon a hívők figyelmeztetik egymást és önmagukat: a béke a szegények várakozása. Õk minden erőszak és igazságtalanság fő elszenvedői. Itthon is a békéért való imádsággal a szívünkben és az ajkunkon, és a legkisebbek és legelesettebbek iránti együttérzéssel akarunk élni.

Magyar Kurír

Kép: Lugosi-Szabó Gergely