Benedek pápa beszéde az éjjeli virrasztáson

Kedves fiatalok!

Ma este ismét hallottuk Krisztus nagy ígéretét – „Amikor leszáll rátok a Szentélek, erő tölt el benneteket” – és hallottuk parancsát is: „tanúim lesztek egészen a föld végső határáig” (ApCsel 1,8). Ezek voltak Jézus legutolsó szavai, mielőtt felment a mennyekbe. Arról, hogy mit érezhettek az apostolok e szavak hallatán, csak sejtéseink lehetnek. De tudjuk, hogy Jézus iránti mély szeretetük, és szavaiba vetett bizalmuk arra ösztönözte őket, hogy összegyűljenek, és várakozzanak; nem cél nélkül várakoztak, hanem együtt, egyesülve az imában, Máriával és az asszonyokkal az emeleti teremben (ApCsel 1,14). Ma este mi is ezt tesszük. Összegyűlve a Keresztünk előtt, amely már annyit utazott, és Mária ikonja előtt, a Dél Keresztjének ragyogó csillagképe alatt, imádkozunk. Ma este értetek, és a világ minden részének fiataljaiért imádkozom. Hagyjátok, hogy hasson rátok védőszentjeitek példája! Fogadjátok szívetekbe és elmétekbe a Szentlélek hét ajándékát! Ismerjétek fel a Szentlélek hatalmát életetekben és higgyetek benne!

Tegnap az isteni teremtés egységéről és harmóniájáról beszéltünk, és a benne elfoglalt helyünkről. Arra emlékeztünk, hogy a keresztség nagy adománya által mi, akik Isten képére és hasonlatosságára teremttettünk, újjászülettünk, Isten örökbe fogadott gyermekeivé váltunk, új teremtménnyé lettünk. Így, mint Krisztus fényének gyermekei – ezt jelképezik a kezetekben tartott égő gyertyák – tanúságot teszünk világunkban a ragyogásról, amelyet semmilyen sötétség sem győzhet le (Jn 1,5).

Ma este figyelmünket arra összpontosítjuk, „hogyan” válhatunk tanúságtevőkké. Meg kell ismernünk a Szentlélek isteni személyét, és éltető jelenlétét életünkben. Ez nem könnyű! Valójában a Szentírásban található, a Szentlélekkel kapcsolatos képek változatossága – szél, tűz, lélegzet – annak jele, hogy mennyire nehéz számunkra kifejezni, amit tudunk róla. De azt tudjuk, hogy bár csendes és láthatatlan, a Szentlélek az, aki irányt és jelleget ad Jézus Krisztusról való tanúságtételünknek.

Ti már tudjátok, hogy keresztény tanúságtételünk egy sok szempontból törékeny világnak szól. Az Isten által teremtett világot mély sebek szabdalják, amikor társadalmi kapcsolatok széttöredeznek, és amikor a lelket szinte teljesen darabokra hasítja/megtöri az emberek kizsákmányolása és kihasználása. Tény, hogy a mai társadalom egyre töredezettebbé válik egy olyan gondolkodásmód miatt, amely természetéből fakadóan rövidlátó, mert elhomályosítja az igazság teljes látóhatárát – az Istenre és a ránk vonatkozó igazságot. A relativizmus természetéből fakadóan nem látja a teljes képet. Még azokat az elveket sem veszi figyelembe, amelyek képessé tesznek minket arra, hogy egységben, rendben és harmóniában éljünk és növekedjünk.

Mi a mi válaszunk, keresztény tanúságtevőké e megosztott és töredezett világra? Hogyan kínálhatjuk a béke, a gyógyulás, a harmónia reményét azokon az „állomásokon”, amelyeket a ti választásotok nyomán a Világtalálkozók keresztje végigjárt, és amelyeket konfliktusok, szenvedések és feszültségek sújtanak? Az egység és a kiengesztelődés saját erőnkből nem valósítható meg. Isten egymásért teremtett minket (Jn 2,24) és csakis Istenben és Egyházában találhatjuk meg az egységet, amelyet keresünk. Vagyis, mind az egyéni, mind az intézményes tökéletlenségekkel és csalódásokkal szemben néha kísértést érzünk arra, hogy mesterségesen felépítsünk egy „tökéletes” közösséget. Nem egy új kísértésről van szó. Az Egyház története bővelkedik olyan kísérletekben, amikor megpróbálták megkerülni az emberi gyengeségeket és elbukásokat, azért, hogy létrehozzák a tökéletes egységet, egy spirituális utópiát.

Az egység felépítésére törekvő ilyen kísérletek valójában aláássák azt. Ha elválasztjuk a Szentlelket az Egyház intézményes szerkezetében jelen lévő Krisztustól, azzal a keresztény közösség egységét romboljuk le, amely igazából a Szentlélek adománya. Az Egyház természetét árulnánk el, amely a Szentlélek élő temploma (1Kor 3,16). Valójában a Lélek vezeti az Egyházat a teljes igazság útjára, és ő egyesíti a közösségben és a szolgálat műveiben (Lumen gentium, 4). Sajnos a kísértés, hogy „egyedül törjünk előre”, ma is létezik. Egyesek úgy beszélnek saját közösségükről, mint olyasvalamiről, amely elkülönül az úgynevezett intézményes Egyháztól, úgy jellemezve az előbbit, mint egy, a Szentlélekre nyitott, és rugalmas egységet, a másodikat pedig, mint merev, lélektelen intézményt.

Az egység az Egyház lényegéhez tartozik (A Katolikus Egyház Katekizmusa, 813); olyan adomány, amelyet fel kell ismernünk és meg kell becsülnünk. Ma este imádkozzunk, hogy elkötelezetten dolgozzunk az egységen, hogy hozzájárulhassunk az egységhez, hogy ellent tudjunk állni minden kísértésnek, amely eltávolítana tőle! Hiszen, amit a világnak adni tudunk, az hitünk gazdagsága és széles látóköre, amely egyszerre szilárd és nyitott, következetes és dinamikus, igaz, és egyre mélyebb megismerésre törekvő. Kedves fiatalok! Vajon nem éppen a hitetek miatt fordulnak hozzátok nehézségekkel küzdő barátaitok, vagy azok, akik az élet értelmét keresik? Legyetek éberek! Tudjatok odafigyelni rájuk! A világ megosztottságán és disszonanciáin keresztül meg tudjátok hallani az emberiség egységes hangját? A darfúri menekülttáborban tengődő kisgyermektől a bajba került kamaszig, a külvárosban élő, aggódó szülőig, vagy talán éppen most, a saját szívetek mélyéről szakad fel az emberi kiáltás, amely elismerésre, valahová tartozásra, egységre vágyik. Ki elégítheti ki ezt az alapvető emberi vágyat arra, hogy egyek legyünk, hogy elmerüljünk a közösségben, hogy épülhessünk, hogy az igazság felé vezessenek? A Szentlélek! Ez az ő szerepe: beteljesíteni Krisztus művét. A Szentlélek adományai által gazdagodva lesz erőtök, hogy felülkerekedjetek a részleges látásmódon, az üres utópiákon, a múlandó örömökön, azért, hogy a keresztény tanúságtétel következetességét és bizonyosságát kínálhassátok.

Barátaim, a Hiszekegyben ezt valljuk: „Hiszek Szentlélekben, Urunkban és éltetőnkben”. A „Teremtő Lélek” Isten ereje, aki életet ad a teremtésnek, és a Krisztusban újjászületett, bőségben lévő élet forrása. A Szentlélek tart meg az Egyházat egységben az Úrral és az apostoli hagyományhoz való hűségben. Õ sugalmazta az Írásokat és ő vezeti isten népét az igazság teljességére (vö. Jn 16,13). Mindebben a Lélek az „éltetőnk”, aki egyenesen Isten szívéhez vezet minket. Így minél inkább átengedjük a vezetést a Szentléleknek, annál tökéletesebben hasonulunk Krisztushoz és annál mélyebben merülünk el a szentháromságos Isten életében.

Ez az Isten természetében való részesülés (vö. 2Pt 1,4) életünk mindennapi eseményeiben történik, amelyekben Isten mindig jelen van (vö. Bár 3,38). Vannak azonban olyan pillanatok, amikor arra érzünk kísértést, hogy Istenen kívül keressünk valamiféle kiteljesedést. Jézus maga is feltette a kérdést a Tizenkettőnek: „ti is el akartok menni?” Ez az eltávolodás talán a szabadság illúziójával tölt el. De hová vezet? Kihez mehetünk? Szívünk mélyén jól tudjuk, hogy egyedül az Úrnál vannak az „örök élet igéi” (Jn 6,67–69). A tőle való eltávolodás csupán hiábavaló kísérlet arra, hogy elfussunk önmagunk elől (vö. Szent Ágoston, Vallomások VIII, 7). Isten az élet valóságában van velünk, nem pedig a fantáziákban! Szembenézni a valósággal, nem pedig elfutni előle: ez az, amit mi keresünk! A Szentlélek ezért gyengéden, de határozottan odavonz minket ahhoz, ami valós, ami tartós, ami igaz. A Lélek az, aki visszavezet minket a Szentháromsággal való egységre!

A Szentlélek a Szentháromság azon személye, akiről valahogy gyakran megfeledkezünk. A Szentlelket megérteni szinte lehetetlen feladatnak tűnik. Amikor még kisfiú voltam, a szüleim – ahogy titeket is a tieitek – megtanítottak keresztet vetni. Így hamar rájöttem, hogy van egy háromszemélyű Isten, és hogy a Szentháromság áll keresztény hitünk és életünk középpontjában. Ahogy felserdülve valamelyest megismertem az Atyaistent és a Fiúistent – a nevek már önmagukban is sokat mondanak –, a Szentháromság harmadik személyére vonatkozó ismereteim igencsak hiányosak maradtak. Ezért amikor fiatal papként az lett a feladatom, hogy teológiát tanítsak, elhatároztam, hogy áttanulmányozom az egyháztörténet legkiemelkedőbb tanúit, akik a Szentlélekről szóltak. Így jutottam el többek között a nagy Szent Ágoston olvasásához.

Szent Ágoston Szentlélek-felfogása fokozatosan és küzdelmesen alakult ki. Fiatal emberként a manicheizmus követője volt, amely egyike volt azoknak a kísérleteknek, amelyekre az imént utaltam, hogy szétválasszák egymástól a lélek és a test dolgait. Következésképpen Ágoston kezdetben gyanakodva fogadta az Isten megtestesüléséről szóló keresztény tanítást. Istennek az Egyházban jelenlévő szeretetének megtapasztalása azonban arra ösztönözte, hogy annak forrását a szentháromságos egy Isten belső életében keresse. Ez három konkrét dolgot engedett megsejteni neki a Szentlélekről mint az egység kötelékéről a Szentháromságon belül: az egység mint közösség, az egység mint kitartó szeretet, és az egység mint ajándékozás és ajándék köteléke. Ez a három felismerés nem pusztán elméleti természetű. Segít megérteni, hogyan működik a Szentlélek. Abban a világban, amelyben mind az egyének, mind a közösségek gyakran szenvednek az egység vagy az összetartás hiányától, ezek a képek segítenek abban, hogy összhangban maradjunk a Szentlélekkel, és kiterjesszük és megértsük tanúságtételünk terét.

Így Szent Ágoston segítségével próbáljunk meg most illusztrálni valamit a Szentlélek működéséből. Ágoston megjegyzi, hogy a két szó – „Szent” és „Lélek” – arra utal, ami az isteni természethez tartozik, vagyis arra, amiben osztozik az Atya és a Fiú: közösségükre, communiójukra. Ezért ha a Léleknek az a tulajdonsága, hogy ő az, amit az Atya és a Fiú oszt egymással, Ágoston arra következtet, hogy a Lélek specifikus jellemzője az egység. A megélt közösség egysége: olyan személyek egysége, akiket a folyamatos ajándékozás kapcsol össze: az Atya és a Fiú egysége, aki folyamatosan egymásnak ajándékozza magát. Így talán kezdjük megsejteni, mennyire szemléletes a Szentléleknek egységként és közösségként való felfogása. Igazi egység soha nem állhat meg olyan viszonyok alapján, amelyek tagadják más személyek egyenlő méltóságát. S az egység nem is egyszerűen azon csoportok összessége, amelyeken keresztül néha megpróbáljuk „meghatározni” önmagunkat. Valóban: csak a közösségi életben talál támaszt az egység és valósul meg teljességében az ember identitása, lényege: felismerjük közös szükségletünket Isten iránt, válaszolunk a Szentlélek egyesítő jelenlétére, és a szolgálatban odaadjuk magunkat egymásnak.

Ágostont Szent János apostol első levelének tanulmányozása vezette el a második képhez a Szentlélekről mint időtálló szeretetről. János arról beszél, hogy „Isten: szeretet” (1Jn 4,16). Ágoston úgy véli, hogy míg e szavak a Szentháromság egészére vonatkoznak, a Szentlélek egy sajátosságát is kifejezik. A szeretet kitartó természetéről elmélkedve – „aki kitart a szeretetben, az az Istenben marad, s az Isten is benne marad” (uo.) – Ágoston feltette a kérdést: a szeretet vagy a Szentlélek az, aki a kitartó odaadást biztosítja? Erre a következtetésre jut: „A Szentlélek tart meg minket Istenben és Istent mibennünk; de a szeretet az, amely ezt véghezviszi. A Szentlélek ezért az Isten mint szeretet!” (De Trinitate, 15.17.31). Csodálatos gondolatmenet: Isten szeretetként a Szentlélekben osztja meg magát. Milyen további felismerésre juthatunk el e meglátástól? A szeretet a Szentlélek jelenlétének jele! A szeretetet nélkülöző elképzelések és szólamok ezért, bármilyen kifinomultak vagy tudományosak is, nem lehetnek „a Szentlélektől valók”. S mi több, a szeretetnek van egy sajátos vonása; nem az a kérdés, hogy türelmes vagy ingatag, van egy feladata vagy célja, amelyet be kell töltenie: hogy megmaradjon. A szeretet természete szerint tartós, kitartó. És ebben, kedves barátaim, újra felcsillan előttünk valami abból, amit a Szentlélek kínál világunknak: azt a szeretetet, amely eloszlatja a bizonytalanságot; azt a szeretetet, amely legyőzi a megcsalatástól való félelmet, azt a szeretetet, amely az örökkévalóságot hordozza magában; az igaz szeretetet, amely megmaradó egységre vezet!

A harmadik felismeréshez – a Szentlélek mint ajándék – Ágoston azon az evangéliumi szakaszon gondolkodva jutott el, amelyet mindannyian jól ismerünk és szeretünk: Krisztus és a szamáriai asszony beszélgetése a kútnál. Jézus itt az élő víz forrásaként mutatja be magát (vö. Jn 4,10), s ezt az élő vizet később a Szentlélekre vonatkoztatja (vö. Jn 7,39; 1Kor 12,13). A Szentlélek „Isten ajándéka” (Jn 4,10), az a belső vízforrás (vö. 4,14), amely valóban kielégíti legolthatatlanabb szomjunkat és elvezet az Atyához. Ettől a megfigyeléstől Ágoston arra a következtetésre jut, hogy az önmagát velünk ajándékként megosztó Isten a Szentlélek (vö. De Trinitate, 15, 18, 32). Itt újra bepillantást nyerünk a Szentháromság működésébe: a Szentlélek az önmagát örökké ajándékozó Isten, örök vízforrásként nem kevesebbet, mint önmagát adja nekünk. Ezt a szüntelen ajándékozást szemlélve felismerjük mindannak a korlátozottságát, ami múlandó, a fogyasztói mentalitás őrültségét. S mindenekelőtt elkezdjük megérteni, hogy miért nem elégít ki az újdonságok keresése és miért hagy maga után mindig vágyakozást valami másra. Vajon nem valami örök ajándékot keresünk? Azt a forrást, amely soha nem apad el? A szamaritánus asszonnyal együtt kiáltjuk: adj nekem ilyen vizet, hogy ne szomjazzam többé (vö. Jn 4,15)!

Kedves fiatalok, láttuk, hogy a Szentlélek valósítja meg a hívek közösségét Jézus Krisztusban. Természetéhez híven, lévén egyszerre ajándékozó és ajándék, most általatok működik. Szent Ágoston felismeréseiből merítve az egyesítő szeretetet tegyétek meg mércéül; a kitartó/megmaradó szeretetet feladatotokul; s az önmagát ajándékozó szeretet legyen küldetésetek!

Holnap a bérmálkozóink ünnepélyesen megkapják a Szentléleknek ezt az ajándékát. E szavakkal imádkozom majd: „Add meg nekik a bölcsesség és értelem lelkét, a jótanács és erősség lelkét, a tudomány és jámborság lelkét, és töltsd el őket az istenfélelem lelkével”. A Szentlélek ajándékai – amelyek mindegyike, ahogy arra Szalézi Szent Ferenc emlékeztet, egy-egy módja annak, hogy Isten egyetlen szeretetében részesüljünk – nem valamiféle jutalom vagy elismerés. Egyszerűen ajándékul kapjuk őket (vö. 1Kor 12,11). Csak annyit kell mondania annak, aki kapja őket: „Elfogadom!” Megértünk itt valamit a keresztény lét mély misztériumából. A hitünk nem elsősorban abban áll, hogy mit teszünk, hanem abban, amit kapunk. Végtére is sok nagylelkű ember, aki nem keresztény, nálunk sokkal többet végbe tud vinni. Barátaim, elfogadjátok-e, hogy Isten szentháromságos szeretete bevonjon benneteket? Elfogadjátok-e, hogy bevonjon benneteket szeretetközösségébe?

A Szentlélek ajándékai kijelölik tanúságtételünk irányát és meghatározását. A Szentlélek ajándékai, amelyek természetük szerint az egység felé vezetnek, még erősebben kötnek minket Krisztus Testének egészéhez (vö. Lumen gentium, 11), alkalmasabbá tesznek, hogy az Egyházat építsük és így szolgáljuk a világot (vö. Ef 4,13). Az Egyház életében való tevékeny és örömteli részvételre hívnak: a plébániákon és az egyházi mozgalmakban, az iskolai hittanórákon, az egyetemi lelkészségeken és a többi katolikus szervezetben. igen, az Egyháznak növekednie kell az egységben, meg kell erősödnie az életszentségben, meg kell fiatalodnia, és állandóan meg kell újulnia (vö. Lumen gentium, 4). De milyen szempontok alapján? A Szentlélek szempontjai szerint! Forduljatok hozzá, kedves fiatalok, és felfedezitek a megújulás igazi értelmét.

Ma este az éjszakai égbolt szépsége alatt a szívünk és értelmünk hálával telik el Isten iránt a Szentháromságba vetett hitünk nagy ajándékáért. Szüleinkre és nagyszüleinkre gondolunk, akik mellettünk jártak és gyermekkorunkban első lépéseinket segítették a hit útján. Sok évvel később fiatal felnőttekként gyűltetek ma Péter utódai köré. Hatalmas örömmel tölt el, hogy veletek lehetek. Hívjuk a Szentlelket: ő viszi végbe Isten műveit (vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 741). Hagyjátok, hogy ajándékai alakítsanak titeket! Ahogy az Egyház is az egész emberiséggel együtt járja az utat, úgy ti is arra vagytok meghívva, hogy a mindennapi élet örömei és nehézségei között éljetek a Szentlélek ajándékaival. Törekedjetek arra, hogy hitetek érlelődjék tanulmányaitokon, munkátokon, sportolásotokon, a zenén, a művészeten keresztül. Törekedjetek arra, hogy megerősödjék az imádságban és táplálkozzék a szentségekből, hogy így a körülöttetek lévők számára ösztönző és segítő forrássá legyetek. Hiszen az élet végtére is nem egyszerű gyűjtögetés, és sokkal többet jelent, mint sikereket elérni. Igazán élni azt jelenti, hogy belülről átalakulunk, megnyílunk Isten szeretetének ereje előtt. Ha befogadjátok a Szentlélek hatalmát, ti is átalakíthatjátok családjaitokat, közösségeiteket, a nemzeteket. Engedjetek szabad utat ezeknek az ajándékoknak! Engedjétek, hogy a bölcsesség, az értelem, az erősség, a tudomány és a jámborság legyen nagyságotok jele!

Kép: World Youth Days 2008