Benedek pápa így emlékszik vissza pappá szentelésére

«Az élet útján járva új és felelősségteljes ajándékot kaptam: a papi hivatásra való meghívást. 1951-ben Szent Péter és Pál apostolok ünnepén, amikor a freisingi székesegyházban a földre borultunk – több mint negyvenen voltunk – és a szentek közbenjárását kérték értünk, rám nehezedett létem szegénységének súlya ez előtt a feladat előtt. Igen, vigasztaló volt, hogy Isten élő és meghalt szentjeinek oltalmát kérték ránk. Tudtam, hogy nem leszek egyedül.

Nagy bizakodást öntöttek belém Jézus szavai, amelyeket a szentelési liturgián a püspök szájából hallhattunk: „Nem nevezlek többé szolgának benneteket… Barátaimnak mondalak”. Mélyen megélhettem: Ő, az Úr, nem csak Úr, hanem barát is. Rám tette a kezét és nem hagy el engem. Ezek a szavak akkor hangzottak el, amikor ránk bízták a kiengesztelődés szentségének kiszolgáltatását és ezzel, Krisztus nevében, a bűnök megbocsátását.

Ugyanezt hallottuk ma is az evangéliumban: az Úr rálehel a tanítványokra. Átadja nekik Lelkét, a Szentlelket: „Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer…” Jézus Krisztus Lelke hatalom a megbocsátásra. Az isteni irgalmasság hatalma. Megadja a lehetőséget, hogy mindig újrakezdjük. Jézus Krisztus barátsága annak a barátsága, aki megbocsátó emberekké tesz bennünket, annak a barátsága, aki nekünk is megbocsát, folyamatosan felemel gyengeségünkből és ezáltal nevel minket, belénk ülteti annak tudatát, hogy belsőnkből fakadó kötelességünk a szeretet, bizalmára hűségünkkel kell válaszolnunk».

A képet és a visszaemlékezést a La Vigna del Signore blog szerzője tette közzé az ünnepre készülődve.

Magyar Kurír

(tzs)