Mélyen megrendítő, emberi érzésekkel teli, szomorú ima, amely teológiai összefüggésekben nagyon gazdag – kezdte katekézisét a Szentatya. A zsoltár egy ártatlan, üldözött ember történetét mutatja be, akinek ellenségei a halálát kívánják. Ő azonban Istenhez fordul, fájdalmas szavakkal panaszolja el bánatát, amely végül a hit bizonyossága által Isten dicsőítésévé válik. Imájában fájdalmas jelenéről és múltjáról szól, amelyet azonban a remény jár át. Elsőként egy távol lévő Istenhez kiált, aki mintha elhagyta volna őt, válasz nélkül hagyná: „Istenem, Istenem, miért hagytál el, miért maradsz távol megmentésemtől, panaszos énekemtől? Szólítalak nappal, Istenem, s nem hallod, szólítalak éjjel, s nem adsz feleletet.” Isten hallgat, és ez a némaság, a válasz hiánya szörnyű fájdalommal tölti el a zsoltárost. Nem tudja elhinni, hogy Istennel való kapcsolata így megszakadt volna, kétkedésében megállapítja, hogy az ő Istene nem hagyná magára – magyarázta a pápa.
Mint ismeretes, a zsoltár elején lévő felkiáltás - Istenem, Istenem, miért hagytál el engem? - Máté és Márk evangéliumában is szerepel. A keresztfáról kiáltó, haldokló Jézus, Isten fia, a Messiás kérdése ez, aki a halál drámáját éli meg. Elárulták, tanítványai megtagadták, elhagyták. Ezért kiált az Atyához, azonban nem egy reményvesztett kiáltás ez, ahogy a zsoltárosé sem az, hiszen megnyílik a dicsőség, az isteni győzelem felé. Jézus, teljesítve Atyja akaratát, szenvedése folyamán megéli az elhagyatottságot, majd a halált, hogy életre leljen, és ezt az életet a híveknek is felajánlja.
A zsoltáros ezt követően a múlt emlékeit eleveníti fel: „Atyáink benned reménykedtek, reméltek, s te megszabadítottad őket. Hozzád kiáltottak és megmenekültek, benned bíztak és nem csalatkoztak.” A távolinak tűnő Isten irgalmas Úr és Izrael népe jól tudja ezt – mondta Benedek pápa. A zsoltáros visszaemlékezik atyái rendíthetetlen hitére, amelyben sosem csalatkoztak. A zsoltáros imája azonban e történet végét sejteti, az Istennel való kapcsolat megszakadását, ami még fájdalmasabbá teszi a jelent.
Isten azonban nem hazudtolja meg önmagát. A hitében megsebzett zsoltáros így beszél magáról: „De én csak féreg vagyok, nem ember, az emberek gúnytárgya s a népek megvetettje”. Visszaemlékezik Isten egykori közelségére: „Te hoztál elő az anyaméhből, jóvoltodból gond nélkül pihenhettem, anyám ölén”, majd könyörgő szavakat intéz hozzá: „Ne maradj távol szükségemben, légy közel, mert sehol sincs segítség!” Az egyetlen, akit közelében érez és aki félelemmel tölti el, az az ellenség. Legyőzhetetlennek tűnik, akivel szemben semmi esélye sem lehet, védtelen és egyedül van. A zsoltáros szavai azt hivatottak elmondani – hangoztatta a pápa –, hogy amikor az ember rátámad társára, akkor az erőszak hatalmába kerül, amelynek során az állati ösztönökhöz hasonló viselkedés uralkodik el rajta. Ekkor csakis az Isten üdvözítő közbenjárása képes az embert emberi mivoltába visszaállítani.
Ekkor újabb segítségért kiált a zsoltáros: „Ne maradj hát távol, Uram, te vagy segítségem, siess mentésemre!” Ez a könyörgés a hitről tanúskodik, arról a bizonyosságról, amely túllép minden kételyen és nyomorúságon. Imája dicsőítő énekké válik, ugyanis az Úr választ adott hívására, megmentette őt és újra megmutatta kegyelemmel teli arcát. A hit, amely képes a halált életté formálni, győzedelmeskedett – magyarázta a Szentatya.
Ez a zsoltár a Golgotára vezetett el bennünket, Jézus keresztjének tövéhez, hogy újra megéljük szenvedését és osztozzunk feltámadásának örömében. Hagyjuk tehát, hogy átjárjon bennünket a húsvéti misztérium fénye még ha úgy is tűnik számunkra, hogy Isten nincs közöttünk. Tanuljuk meg elkülöníteni a valóságot a látszattól, ismerjük fel a megdicsőülés útját az alázatosságban, az élet megnyilvánulását a halálban, a keresztben. Ezáltal képesek leszünk Istenbe vetni bizalmunkat és reményünket, fájdalmaink idején hittel tudunk hozzá imádkozni. Segélykiáltásunk dicsőítő énekké válik majd – mondta záró gondolataiban XVI. Benedek.
Vatikáni Rádió/Magyar Kurír
(tzs)