Beszélgetés a Szentatyával Bressanonéban (1)

A szentségek és a nem gyakorló katolikusok

Sokhelyütt visszatérő dilemmát jelent az Egyházban, kiszolgáltassák-e a szentségeket, elsősorban az elsőáldozás és a bérmálás alkalmával, ha közben hiányzik a gyakorló hitélet, például a vasárnapi szentmisén való részvétel. Két álláspont feszül egymásnak: az „szigorúbbak” szerint a szentségeket azoknak kell csak kiszolgáltatni, akik elkötelezett keresztény életet élnek, míg a „nagyvonalúbbak” nem akarják kioltani az úgymond „pislákoló mécsest”. A kérdésre XVI. Benedek – saját megfogalmazása szerint – „meglehetősen elégtelen” és „nem tévedhetetlen” választ adott, miközben tanúságot tett saját lelkipásztori felfogásáról, amikor nemrég Bressanonéban beszélgetett az egyházmegye papjaival.

Fiatalabb korában ő maga is a szigorúbb felfogás mellett volt – vallotta be. A szentségek feltételezik a hitet, tehát ahol hiányzik a vallásgyakorlás, nem lehet kiszolgáltatni a szentségeket. Azután, immár münchen–freisingi érsekként sokszor megvitatta a kérdést plébánosaival, akik ugyancsak megosztottak voltak. Végül, az idő múlásával megértette, hogy „inkább az Úr példáját kell követnünk, aki nagyon nyitott volt a korabeli Izrael peremén létező emberek iránt, egy irgalmas Úr volt, nyitott – sok hivatalos hatóság szerint túlzottan is – a bűnösök iránt, akiket befogadott, vagy engedte, hogy azok vendégeljék meg, s így közösségébe vonzotta őket”.

A szentségek természetesen feltételezik a hitet, ezért ahol a hit egyáltalán nem mutatható ki, mert például az elsőáldozást csak családi ünnepségként fogják fel, ott az nem volna immár a hit szentsége. Viszont ahol észrevehető az Egyházzal való közösség iránti vágynak akár csak pislákoló lángja, hogy a gyermekek Jézussal szeretnének közösségben lenni, ott „szerintem helyes, ha nagyvonalúak vagyunk”. Persze a katekézis feladata, hogy megértesse, a szentáldozás nem egyszeri esemény, hanem feltételezi a Jézussal való barátságot.

Azt sem szabad elfelejteni – hívta fel a figyelmet a pápa egy további szempontra –, hogy sok esetben a gyerekek ugyan szeretnének elmenni a vasárnapi misére, de szüleik „nem teszik lehetővé ezen vágyuk teljesülését”. Ha valóban megvan a gyerekekben a vágy, a szándék a részvétel iránt, akkor az egyfajta vágy szerinti szentségnek, lelki szentáldozásnak mondható.

A hitoktatás során meg kell szólítani a szülőket is, fogékonnyá tenni őket, hogy ha már – akár csak a hagyományok miatt is – kívánják, hogy gyermekük elsőáldozó legyen, segítsék elő a Jézussal való barátság kialakulását, ami őket is megérintheti. Tehát a gyermekek révén meggyőzni a szülőket is a szentségekre való felkészülés fontosságáról, elősegítve a szentségi titkok megértését és megszeretését. Ha sikerül a meggyőzés, megérzik Jézus szeretetét és feltámad bennük a vágy, hogy ők is elinduljanak ebbe az irányba. A katekézis értelme éppen ez: „elültetni Jézus szeretetének mégoly apró lángját a gyermekek szívébe, és a gyermekek révén a szüleikébe, új utakat nyitva ezáltal a hit számára”.

Érszegi Márk Aurél/Magyar Kurír

Kép: CPP