Beszélgetés a Szentatyával Bressanonéban (2)

„A paptól elsősorban azt várják az emberek, hogy Istené legyen”

Közhelyszámba megy, hogy kevés a pap, különösen Európában, és mind több tennivaló zúdul rájuk. Nem is kevesen feszegetik tehát annak lehetőségét, vajon nem kellene-e biztos hitű és erkölcsű, ún. kipróbált férfiakat (viri probati) is pappá szentelni, vagy a nők, és általában a világiak liturgikus szerepét tovább növelni. A kérdést közvetlenül XVI. Benedeknek is feltették, amikor nyaralása alatt Bressanonéban találkozott a helyi papsággal.

A Szentatya – elismerve, hogy erre a problémára senkinek sincs kész megoldása, hanem azt közösen kell keresni – két alapvető pontra hívta fel a figyelmet. Egyfelől a pap szerepe nem helyettesíthető, másfelől viszont az Egyház változatos karizmákban gazdag, amiket tudni kell „feléleszteni”, mert azok a papságot is segítik.

A papok „ki vannak véve” az emberek közül, hogy teljesen átadhassák magukat Istennek. De éppen azért teszik ezt, hogy ezáltal mindenkié lehessenek, a testvérek szolgálatában. Ennek a teljes átadottságnak a kifejeződése a papi nőtlenség is – mutatott rá a pápa – ami ennélfogva jelként áll a mai világban. Hiszen csak akkor van értelme, ha valóban hiszünk az örök életben, ha valóban hisszük, hogy Istenéi lehetünk.

A mai helyzetben a leterhelt papoknak venniük kell a bátorságot, hogy meghúzzák a határokat és világos prioritásokat állítsanak fel – tanácsolta a Szentatya. A papi lét alapvető prioritása az együttlét Istennel, tehát az imádságra szánt idő. Akármennyi elfoglaltság és feladat szakad a papra, minden nap az imádságnak kell számára az igazi prioritást jelentenie. Például az Úrnak szánt egy órányi csendes imádság formájában, amire az Egyház a zsolozsmázással biztat.

Majd ebből kiindulva kell felállítani a fontossági sorrendet. Meg kell tanulni észrevenni, hol szükséges valóban a pap jelenléte, s mit az, amit nem lehet másra bízni. Ugyanakkor alázattal el kell fogadni, hogy sokszor ezeket a feladatokat sem lehet teljesíteni, mert mindenkinek vannak korlátai. Ezt az alázatos beismerést emberek is meg fogják érteni – biztatta papjait Benedek pápa. Ezen túl pedig tudni kell a feladatokat delegálni, másokkal együttműködni. Az emberek végső soron értékelik, ha papjuk elsősorban Istennek szánja idejét: részben helyettük is imádkozik, mert ez a „mestersége”. Olyan papot szeretnének, aki elsősorban Istennel él, majd pedig prioritásként a szenvedők, a haldoklók, a gyerekek és a fiatalok rendelkezésére áll. A többi téren pedig tudnia kell megítélni, mi az, amit mások jobban tudnak elvégezni helyette, teret adva így a változatos karizmáknak.

A papságot emellett arra biztatta a Szentatya, hogy valódi testvéri közösségként éljenek, mégha fizikailag messze laknak is egymástól. Mert szerinte ennek a közösségnek, a rendszeres találkozásoknak – melyek megszervezése egyházmegyei feladat – manapság mind nagyobb a jelentősége. Segít elkerülni, hogy a papok a magányba és az elszigeteltségbe süppedjenek, annak minden szomorúságával együtt, hanem inkább tanuljanak egymástól, kölcsönösen kisegítsék és kijavítsák egymást. Egy pap sincsen egyedül, az egyházmegyében a papság presbitériumot alkotva közösségben van a püspökkel. Ezt a mindenki által vallott teológiai igazságot a gyakorlatba is át kell ültetni – figyelmeztetett a teológus pápa –, sőt e közösséget, a kommúniót tágítani is kell, hiszen a püspök sem egymagában az, hanem a püspökök testületének tagjaként. A katolicizmusnak egy különösen szép oldala, hogy a pápai primátus (ami nem abszolút monarchia, hanem a kommúnió szolgálata – tette hozzá a Szentatya) biztosítja ezt az egységet, amelyben a „többszólamú kórus” együtt szólaltatja meg „a hit nagy zenéjét”.

Érszegi Márk Aurél/Magyar Kurír

Kép: CPP