Bíró László: Rendelkezésre állok

A hatvanhárom éves Bíró László Szekszárdon született, paraszti családban. Gyermekkorára úgy emlékszik, hogy szegénységben éltek, de az anyagiak hiánya nem uralta el szülei gondolkodását. A paraszti életforma működőképes gyermeknevelési módszert is jelentett. Egy évvel idősebb bátyjával már egészen kiskorában segédkezett a szőlőben, az állatok etetésében, „akkor alapozódott meg bennem az a magammal szemben támasztott követelmény, hogy ne felében-harmadában, hanem annak rendje-módja szerint tegyem, amit teszek.”

Bíró Lászlóban korán felébredt a vágy a papi szolgálat iránt, soha nem gondolkozott más hivatásban. Ifjúkora a Kádár-korszak kezdeti időszakára esett, s bár felismerte, hogy a szocializmusban a pap a társadalom perifériájára került személy, saját életét illetően ez nem zavarta. „Tudtam, milyen érték az, amit papként képviselek; hogy abban a társadalomban, amelyben élek, kevesen becsülik a papot, de nekem feléjük is nyitottnak kell lennem… a pap mindenkié, nem csak azoké, akiket rokonszenvesebbeknek tart.” Bíró Lászlóban püspökké szentelésekor tudatosult, hogy nem szűnt meg diakónus lenni: „…szeretni kell és nem uralkodni. Papságomban az a feladatom, hogy Krisztus közvetlenségét jelenítsem meg az emberek között.” 

A cölibátus sokat vitatott kérdését illetően Bíró püspök nem magát a papi nőtlenséget tekinti a központi kérdésnek, hanem a hűséget. „Hűséges tudok-e maradni Hozzá és ígéretemhez? Eléggé szeretem-e Őt, akinek hűséget fogadok, hogy bármi történjék is, kitartok mellette?” A kérdést kitágítja, hangsúlyozva, hogy ugyanaz a kétkedés és aggódás van jelen itt is, amellyel minden leendő férj és feleség is szembekerül, ha komolyan veszi a házasságot. Elismeri: ha erővel kellene tartania a cölibátust, biztosan belezavarodna vagy elbukna. „Én nem a cölibátust tartom, hanem teszem a dolgomat, élem papi életemet – ez áll gondolkodásom, érzésvilágom, törekvéseim középpontjában –, s eközben valósul meg a cölibátusom. Alapvető szemléleti kérdés: nem valami ellen küzdök, hanem valamiért!” Bíró László vallja: ha egy papnak súlyos gondot okoz a cölibátus megtartása, „akkor nincs rendben a hivatása, a lelke, a papsága nem tölti ki az életét.”

Bíró László az 1990-es rendszerváltozás előtti évtizedben titkárként tevékenykedett Cserháti József pécsi megyéspüspök mellett. Részletesen beszél erről az időszakról. Megítélése szerint a főpásztor egyenlőtlen erőviszonyok között igyekezett párbeszédet folytatni, a „Legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és egyszerűek, mint a galambok” (Mt 10,16) szellemében. Bár az említett időszakban a Kádár János vezette MSZMP már nem alkalmazott nyílt erőszakot az egyházak ellen, többször is előfordult, hogy az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) vezetője, Miklós Imre megalázó módon beszélt az idős püspökkel, így például akkor, amikor „szeretett volna elkezdeni valamit a pasztoráció élénkítése érdekében, mire Miklós leteremtette Cserháti Józsefet, aki ugyanakkor dialógustársa volt a kirakatban.” Bíró László utólag úgy látja, naivitás elhinni egy diktatúrában – még ha az igyekszik emberarcúnak is mutatkozni –, hogy kompromisszumot lehet kialakítani. „Cserháti püspök és mások azt az elvet vallották: nem kell az oroszlán bajszát húzkodni, de a másik felét sem szükséges nyalni. S úgy gondolták, ennek szellemében járnak el.” A rendszerváltozás körüli időben viszont már az ÁEH emberei nem akartak mást, mint megőrizni hivatalukat, „a pártban is learatni a babérokat, s az egyházban se tekintsenek rájuk közutálattal.” Ez pedig azért volt fontos számukra, mert embernek akartak látszani. „Ez jellemezte az egész helyzetet: a kádárizmus olyan volt, mint a megromlott, szétfolyó lekvár. Ebben a dekadens diktatúrában minden képlékennyé, zavarossá vált.”

Bíró püspök úgy emlékszik, hogy kezdő papkorában, leginkább a szolgálati papság eszménye alakította. „Azóta egyre inkább a szentségi jel felől él bennem a papság. A fölszentelt pap Krisztus jele az Egyházban és a társadalomban. A horizontálisan meghatározott társadalomban a vertikum, az isteni valóság jele.” A papságot életszentségnek tekinti, csakúgy, mint a házasságot, „ahol egyetlen boldog ember van: aki szét meri ajándékozni az életét. S ha a pap kellő bátorsággal rendelkezik, akkor sosincs egyedül; mindig vannak körülötte emberek, s kiteljesedik az élete. Szolgálatával, életével – mint egy családanya vagy családapa is – sok jót tehet az emberek szolgálatában.” Bíró Lászlóban fontos igazságként fogalmazódott meg, hogy Jézus Krisztus „egyazon gesztussal adta át magát a kereszten az Atyának, s áldozta föl magát az emberekért. A pap is, mint minden elkötelezett keresztény ember, egyazon gesztussal ajándékozza oda magát Istennek, és ajándékozza szét magát embertársaiért” (Szent István Társulat, 2013).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír