Minden évben május 23-án emlékeznek meg Magyarországon és mindenhol másutt, ahol magyarok élnek, báró Apor Vilmos néhai győri katolikus püspökre, aki a második világháború végén vértanúként költözött el e világból. Ilyenkor pompás ünnepségeket rendeznek, Apor-napokat, misékkel, lovagrendek részvételével, Apor Hölgyegylettel és drága étteremben elköltött jótékonysági vacsorával hangsúlyozva azt, hogy a magyar nemzet mennyire hálás annak az embernek, aki igazi hősként viselkedve, 1945. március 30-án, a front átvonulásakor, életével fizetve megvédett néhány magyar asszonyt és lányt a szovjet katonáktól.
Az erdélyi származású Apor püspököt, akit már kortársai is „a szegények püspökeként" tartottak számon, 1997. november 9-én II. János Pál pápa boldoggá avatta. Igazán megérdemelte, kiváló személyisége volt a 20. századnak. A legvadabb zsidóüldözés idején bátran szembefordult az elszabadult antiszemita kurzussal, és püspöktársait egységes fellépésre akarta rábírni. A váci püspöknek írt levelében ekképpen fogalmazott: „... az antiszemitizmust nem lehet helyeselni. A pápától le, az utolsó püspöki karig, el kell ítélnie ezt minden papnak".
Ilyenkor, május végén, amikor szinte minden templomban a vértanú püspökre emlékezünk, rendszerint elhangzik halálának körülményeivel kapcsolatban: amikor 1945. március 30-án szovjet katonák a győri Püspökvár óvóhelyéről a fiatal nőket el akarták vinni „munkára", Apor Vilmos szembeszállt a szovjet kapitánnyal, és azt ajánlotta, a lányok helyett férfiak és idős nők menjenek dolgozni a kaszárnyába; vita közben a tiszt rálőtt, s a püspök április 2-án belehalt sérüléseibe.
Soha senki nem mond többet, pedig 1998-ban lapunk hasábjain adtuk közre a nemes püspök vértanúsága egyik tanújának a visszaemlékezését. Magam fordítottam le magyarra dr. Aurel Socol memoárkötetének azt a részletét, amelyben a győri püspökségre Emil Haþieganuval, az Észak-Erdély Románok Nemzeti Közösségének elnökével együtt internált kolozsvári román ügyvéd a nagy püspök halálának körülményeit részletesen ismertette, s mindenre kitérő bevezetőt is írtam a fordításhoz (lásd: Aurel Socol: Kényszerlakhelyen egy européernél. Szabadság, 1998. augusztus 25, 26, 28, 29).
Aurel Socoltól bárki megtudhatta, hogy miután a püspökség pincéjében meghúzódott családok asszonyait és lányait Apor Vilmos püspök megmentette, s az egyik orosz tiszt emiatt dühében gépfegyversorozattal leterítette, a súlyosan megsebesült püspöknek a kórházba szállítására a pincében lapuló magyar férjek és apák közül senki sem ajánlkozott. Elsőnek egy román ember akadt, Aurel Socol, a fogoly, majd egy Felvidékről érkezett másik ember, akik a sebtében összetákolt hordágyon fekvő püspököt a frontvonalon keresztül a három kilométernyire lévő győri kórházba elcipelték.
Sokszor próbáltam azóta, hogy a Szabadságban megjelent, de számba sosem vették, Socol írását magyarországi világi és egyházi lapokba elhelyezni. Mindenhol visszautasítottak. Nem mondták ki, de tudtam az okát. Még mit nem? Hogy kitudódjék, hogy az egyik legnagyobb mártírunkkal hogyan bántunk el mi magyarok? „Többperces kínos csend alatt arra vártunk, hogy az érintettek elszégyelljék magukat, és legalább így fejezzék ki köszönetüket Apor püspök annyira áldozatos védelméért" – írta Aurel Socol.
S ilyenkor, május végén, amikor nagy felhajtással, pazar ünnepségekkel szoktunk mindenütt vértanú püspökünkre emlékezni, nekem mindig ez a „kínos csend" jut az eszembe. Meg az, hogy Socol Bubinak – ahogyan őt a kolozsváriak hívták –, aki ezeket a sorokat a múlt század hatvanas éveiben vetette papírra, hogy aztán nemsokára maga is itt hagyja ezt a világot, soha nem mondtunk köszönetet azért, hogy fogolyként fogva tartójában felismerte az igaz embert, és megpróbálta megmenteni. Nem rajta múlt, hogy nem sikerült. „Fájdalom – írta visszaemlékezése végén –, a katolikus húsvét vasárnapján Apor Vilmos püspök visszaadta nemes és merész lelkét Teremtőjének."
Május végén, boldog Vilmos püspök napján, mindig mélyen magunkba kellene néznünk.
Tibori Szabó Zoltán/MK
Minden évben május 23-án emlékeznek meg Magyarországon és mindenhol másutt, ahol magyarok élnek, báró Apor Vilmos néhai győri katolikus püspökre, aki a második világháború végén vértanúként költözött el e világból. Ilyenkor pompás ünnepségeket rendeznek, Apor-napokat, misékkel, lovagrendek részvételével, Apor Hölgyegylettel és drága étteremben elköltött jótékonysági vacsorával hangsúlyozva azt, hogy a magyar nemzet mennyire hálás annak az embernek, aki igazi hősként viselkedve, 1945. március 30-án, a front átvonulásakor, életével fizetve megvédett néhány magyar asszonyt és lányt a szovjet katonáktól. 
