Boldog Franz Jägerstätter életrajza

1907. május 20-án született Felső-Ausztriában (St. Radegund), Rosalia Huber házasságon kívüli gyermekeként. Eleinte nagymamája nevelte, szegény körülmények között éltek. A helyzet 1917-ben javult, amikor édesanyját feleségül vette Heinrich Jägerstätter.

A gyermek Franz érdeklődése sokoldalú volt: sokat olvasott, citerán játszott, gyorsírást tanult és az akkoriban híres radegundi passiójátékokon is rendszeresen részt vett.

20 évesen Bajorországban kapott munkát. Először tapasztalta meg az egyházellenes materialista légkört. Kapcsolatban maradt szülőhelyének plébánosával. Mint egy 1932-es írásában megfogalmazta: „Szeretet és boldogság csak Istenbe vetett hittel lehet tartós.” 1933-ban – mindössze 49 évesen – tuberkulózisban meghalt nevelőapja. 1933-ban házasságon kívül lánya született, akiről rendszeresen gondoskodott.

Akkori plébánosa írja róla: „Fiatalon olyan volt, mint minden más fiú, kicsit talán kötekedő és könnyelmű. 1934-ben komolyodott meg. Laikus testvérként kolostorba akart vonulna, amiről lebeszéltem.”

1935-ben ismerkedett meg későbbi feleségével Franziska Schwaningerrel, majd – szokatlan időpontban – 1936. április 9-én, nagycsütörtök reggel 6.30-kor kötöttek házasságot. Még aznap egy zarándok csoporttal Rómába indultak. 1937. szeptember 1-jén megszületett első gyermekük: Rosalia, majd 1938. szeptember 4-én, Maria, 1940. május 5-én Aloisia.

Az 1938-as népszavazáson eredetileg nem akart részt venni, de végül az Anschluß ellen szavazott. 1940 júniusában behívták katonának, majd hazaengedték, mivel a harmadik gyermek születése miatt szükség volt rá a családban. 1940 októberében alapkiképzésre újra behívták, csak 1941. április elején szerelték le a helyi elöljáróság segítségével. 1940. december elején feleségével belépett a ferences harmadrendbe.

Jägerstätter nem utasította el általában katonaságot, nem úgy volt szolgálatmegtagadó, mint például a Jehova tanúi. Követte a katolikus egyház tanítását, amely szerint meghatározott feltételek között mindenki kötelezve van a katonai szolgálatra. Ezért tett eleget eredetileg a behívóparancsnak.

1941 tavaszán azonban – felesége elmondása szerint – szilárd elhatározással tért haza a katonai szolgálatból: következő alkalommal nem megy vissza. Világossá vált számára, hogy ha részt vesz a harmadik birodalom igazságtalan háborújában, bűnt követ el. Döntésének okait írásban is rögzítette.

A falu közösségének tagjai próbálták jobb belátásra bírni, de ő kezdettől fogva elutasított minden együttműködést a nemzetiszocialistákkal. Nem adott pártcélokra pénzt és nem fogadta el az államtól a családi pótlékot sem. Egyházi adószedőként kezdett dolgozni. 1941 tavaszától napi áldozó lett, nyáron pedig átvette a sekrestyési teendőket is.

1941 és 43 között Jägerstätter több füzetben hosszú oldalakon keresztül írta le gondolatait politikai és vallási felelősségéről. Ebben az időben egy kiskatekizmust is készített a vallás alapvető kérdéseiről, mert attól félt, hogy gyermekei nem fognak vallásoktatásban részesülni.

„Lehet még valamit tenni?” címmel foglalja össze következtetéseit: „Túl gyakran hallani manapság, hogy nem lehet mit tenni, ha valaki kinyitja a száját, csak börtön és halálbüntetés vár rá, s a világtörténelem menetén nem sokat változtatna. Azt hiszem, hogy 100 éve, vagy még régebben kellett volna valaminek elkezdődnie. De nekünk, embereknek önmagunkat, vagy talán néhány lelket megmenteni Krisztusnak – azt hiszem – sohasem késő, amíg a földön élünk.”

Családjával, főleg édesanyjával, plébánosával heves vitái vannak, a háborúban való aktív részvétel elutasításának meggyőződését még püspöke Joseph Fließer előtt is sikeresen védelmezi.

Látva az 1942/43-as tél háborús áldozatainak nagy számát azt mondta: „Ha már az életemet kell kockáztatnom, akkor valami olyanért teszem, ami megéri az áldozatot.” Mindennapi gondok között élt családjával, s bármelyik pillanatban megérkezhetett az újabb behívóparancs. Amikor végül 1943 február 23-án a behívót átvette, csak annyit mondott: „most írtam alá a halálos ítéletemet.” Édesanyja és felesége sok mindent megpróbált, de eredménytelenül. Még a fegyver nélküli szolgálatot is kérelmezték számára, de ő nem fogadta el ezt a lehetőséget.

Február 25-én kellett volna megjelennie az ennsi laktanyában. Plébánosának azt írta: „Közölnöm kell Önnel, hogy hamarosan valószínűleg egy újabb hívét fogja elveszíteni. Mivel senki nem adhat felmentést az alól, amilyen veszély ez (az együttműködés) a lelkem üdvösségére nézve jelentene, ezért elhatározásomon – mint tudja – nem fogok változtatni…”

Hosszas rábeszélés után március 1-jén önként jelentkezett, de azonnal kinyilvánította: vallásos meggyőződése miatt elutasítja a fegyveres szolgálatot. Minden meggyőzési kísérlet ellenére kitartott véleménye mellett.

Március 14-én azt írta feleségének: „Egészségügyi szolgálatra kész vagyok, mert ott még jót tehetek és a keresztény felebaráti szeretetet a gyakorlatban megvalósíthatom, amely ellen a lelkiismeretem nem lázad”.

1943. május 4-én átszállították Berlinbe vizsgálati fogságba, ettől kezdve felesége nem látogathatta. 1943. július 6-án született meg a halálos ítélet, amelynek indoklása: „nem tett eleget a behívóparancsnak, mert nem ért egyet a nemzetiszocializmussal és megtagadta a fegyveres szolgálatot. Kinyilvánította, hogy vallásos lelkiismerete ellen cselekedne, ha a nemzetiszocialista állam nevében harcolna. A vádlott teljesen normális, ítélőképessége birtokában van, lelki vagy örökletes betegség családjában nem fordul elő.”

Jägerstätter nem adott hírt családjának sem a tárgyalásról, sem az ítéletről. A hivatalból kirendelt ügyvéd értesítette plébánosát, aki július 12-én feleségével, Franziska Jägerstätterrel meglátogatta őt a börtönben. 20 percig beszélhettek, az időt a pap meggyőzési kísérlete töltötte ki.

A kivégzése előtti napon a következőket írta: „Azt akartam… szerettelek volna mindattól a szenvedéstől megkímélni benneteket, amelyet most miattam átéltek. Tudjátok azonban, hogy Krisztus azt mondta: aki apját, anyját, feleségét, vagy gyermekeit jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám.”

Búcsúlevelében ugyanezt írta családjának, kevésbé fájdalmas formában kifejezve. „Kedves Feleségem, Édesanyám! Nem volt lehetséges számomra, hogy Titeket ettől a szenvedéstől, amelyet most miattam éreztek, megszabadítsalak. Milyen nehéz lehetett a mi Üdvözítőnknek, Akinek szenvedése és halála által szeretett Édesanyjának fájdalmat kellett okozzon, és mindezt irántunk bűnösök iránt való szeretetből elszenvedték. Köszönöm Üdvözítőnknek, hogy Érte szenvedhetek és meghalhatok.”

Jägerstätter feljegyzései az utolsó időkből erőt, és belső szabadságot fejeznek ki: „Csak néhány szót írok, de ezek szívből jönnek. Ha megbilincselt kézzel is írom, mégis jobb, mintha az akaratom lenne megkötözve. Mihez adott Isten minden embernek értelmet és szabad akaratot, ha nem megengedett eldönteni – mint sokan mondják –, hogy a háború, amelyet Németország folytat, igazságos vagy nem igazságos. Mi máshoz lenne szükség a jó és rossz közötti különbségtétel képességére?”

1943. augusztus 9-én reggel 6 órakor több halálraítélttel együtt Brandenburgba szállították. Délben közölték vele, hogy a halálos ítéletet július 14-én jóváhagyták, és még aznap délután 4 órakor végre fogják hajtani.

„Röviden írok Nektek néhány búcsúzó szót. Drága Feleségem és Édesanyám! Még egyszer megköszönöm mindazt a jót, amit egész életemben értem tettetek, mindazt a szeretetet és áldozatot, amit értem meghoztatok, és kérem, bocsássatok meg mindazért, amivel megbántottalak Titeket, vagy szomorúságot okoztam, ahogyan én is mindenért megbocsátok. (…) Bárcsak fogadná el az Úr életemet, mint engesztelő áldozatot, nemcsak a saját bűneimért, hanem másokéért is!”

Augusztus 9-én délután 4 órakor Franz Jägerstättert lefejezik, majd a holttestet a helyi krematóriumba szállítják. A vöcklabrucki Iskolanővéreknek sikerül a hamvakat megszerezniük, és biztos helyre szállítaniuk.

Még aznap este P. Jochmann, a börtönlelkész a következőket mondta a nővéreknek: „Csak gratulálni tudok honfitársatok miatt, aki szentként élt és hősként halt meg. Bizonyos vagyok benne, hogy ez az egyszerű ember az egyetlen szent, akivel életemben találkoztam.”

A háború befejezése után 1946. augusztus 9-én a St. Radegund-i templom fala mellé temették el.

1997. május 7-én a Berlini Járásbíróság hatályon kívül helyezte a Birodalmi Bíróság 1943-as halálos ítéletét. 1997. október 7-én kezdődött meg a hivatalos egyházmegyei eljárás, majd a Vatikán 2007. június 1-jén erősítette meg hivatalosan a vértanúság tényét. Ekkor vált lehetővé a boldoggáavatás, amelyre 2007. október 26-án Linzben került sor.

Magyar Kurír