A boldogságkeresés és az istenhit szenvedélye

Egész életművének középpontjában vallási kérdések, teológiai témák álltak, melyeket filozófiai szemszögből vizsgált. „Vallásos íróként” leginkább az foglalkoztatta, hogyan lesz valaki keresztény. Az ember szerinte ugyanis nem keresztény, azaz ilyesmit tényszerűen senkiről sem lehet megállapítani; helyesebb inkább úgy fogalmazni, hogy az ember kereszténnyé lesz, azzá válik. Másrészt a német romantika gondolatvilága is befolyást gyakorolt rá, miközben Hegel filozófiája ellen tiltakozott.

Kierkegaard nem szerette a metafizikai spekulációkat, hanem sokkal inkább az emberi egzisztencia végiggondolásában látta a legfontosabb filozófiai feladatot. Állította, hogy az ember konkrét, történelmi léttel rendelkezik, hogy személyes létformája egyedüli és összetéveszthetetlen, s hogy kitörölhetetlen a személyes igazság megszerzése utáni vágya. Éppen ezért könyveit legtöbbször álnéven jelentette meg, s ezek főszereplői mindig egy-egy sajátos, egyéni nézőpontból szemlélődve fogalmazhatták meg gondolataikat. Ezek az írások lebilincselik és magukkal ragadják az olvasót, hiszen Kierkegaard maszkokat viselve szemlélteti a lehetséges emberi életformákat. Azért beszél mások bőrébe bújva, mert ez a beszédmód a legmegfelelőbb közege annak, hogy a különböző életformákat és életmódokat autentikusan,  legmélyebb pszichológiai rétegeiből tárhassa fel. E művekben a szereplők nagy része egyes szám első személyben szólal meg, legyen az Johannes, a csábító, Wilhelm, a törvényszéki tanácsos vagy éppen a bibliai Ábrahám.

A dán királyi posta díszbélyege

Kierkegaard írásainak hátterében mindig ott rejlik a legfontosabb kérdés: vajon az ember hogyan és mi által válhat boldoggá. Ez, és az erre megadható válasz teszi kifejezetten személyessé az életünket, hiszen mindannyian más boldogságképzettel élünk, s a világban található más-más boldogság-ajánlatokat kapunk vagy válogatunk ki a magunknak számára. A boldogságkeresés összefüggésében alakul ki Kierkegaard gondolkodásában a híres hármas életstádium-elmélet. A Vagy vagy című mű két életformát mutat be rendkívül árnyalt és nagyon mély pszichológiai ábrázolásmóddal, amelyben az egyik szereplő az érzéki boldogságtól várja létének beteljesülését - ezt nevezzük esztétikai életformának -, a másik szereplő pedig az emberi, hűséges, odaadó kapcsolatokban igyekszik boldogságát megtalálni – ez viseli az etikai életstádium nevet. Az esztétikai életmód képviselői melankolikus költők – akiknek életében bár vannak eksztatikus csúcspontok –, tartós boldogságra mégsem számíthatnak. Éppen emiatt hajlamosak a magányba való visszahúzódásra, ahol a boldogság pillanatait újból felidézhetik magukban, s ezen a benső újraélésen keresztül  megpróbálják azt ismételten kiélvezni. Persze ez a fajta „költői” fantáziavilág nem ad értelmet az emberi életnek, hiszen benne az élet végül üresnek, jelentéktelennek mutatkozik. Az esztétikai életforma kudarca, hogy az érzéki örömök izolálják az embert, s legvégül csak unalom marad a sok eksztázis után, ami teljesen lehetetlenné teszi a boldogságot. Az etikai életformában élők a boldogság szempontjából közelebb állnak céljukhoz, hiszen a hűséges házasság, baráti kapcsolatok és munkaszeretet közegében számukra nem tűnik olyan törékenynek és múlandónak a keresett boldogság. Ezek az emberek adok-kapok kapcsolatokban élnek, beruháznak a kapcsolataikba, nem csak élősködnek, mint az előző életforma képviselői. Az jellemzi őket, hogy embertársaikat nem csupán eszköznek, játékszernek tekintik, hanem egyenrangú feleket látnak bennük. Ennek az életformának alapvető feltétele az ember azon választása, amelynek során kimondja, hogy képes kötődni, képes mások iránt elköteleződni. Ugyanúgy megvannak igényei, ugyanúgy megmarad érzéki léte, csakhogy lényét nem ez fogja meghatározni és uralni, hanem már mindent a jó és rossz közötti választás szemszögéből vizsgál. Az etikai stádiumban az ember saját szabadságát gyakorolja, hiszen úgy valósítja meg magát, ahogyan eltervezte, vagyis képes az önmegvalósításra. Örök boldogságra azonban az ő életformájuk sem adhat garanciát, hiszen ezeket az emberi kapcsolatokat, magatartásmódokat is sok veszély fenyegeti. Ezért ezt felülmúlva jelenik meg Kierkegaard stádiumelméletében a harmadik, a vallási életforma, mert csak ennek a talaján állva remélhet az ember örök beteljesedést.

Johannes Climacus (egyike az álneveknek) az, aki mint nem keresztény érdeklődik a kereszténység iránt, hiszen az értelmes élet célja vezérli. Climacus arról hall, hogy a kereszténység örök boldogságot ígér annak, aki elfogadja a hitet. Vajon mit jelent az, hogy elfogadjuk a keresztény hitet? Egyáltalán mit nevezünk valódi keresztény életnek? Kierkegaard ezen a ponton fejti ki egészen sajátos felfogását arról, hogy mivel az ember sok szempontból köztes lény, így képes egymásra vonatkoztatni azt, ami történelmi, és azt, ami örök jellegű. Krisztus léte nemcsak történeti tény a keresztények számára, hanem olyan esemény, amit bensőleg átalakíthatunk, és így belevonhatunk a saját történelmünkbe. Ha valamiről azt gondolom, hogy így és így történt, akkor ebbe az általam állított történésbe belevonom, annak részesévé teszem önmagamat is, és közben állításom igazáért felelősséget is vállalok. Tehát ha valami egyszer megtörtént a múltban, s azt el is fogadom, akkor annak számomra idő feletti jelentése lesz. Emberi oldalról azért lehet örök érvényű a kereszténység, mert abban az egyszeri, krisztusi történeti eseménynek a személyben is örök alapja lesz. Innentől fogva érthető az a kierkegaard-i gondolat, hogy a hívő ember a hitben egy időben él Krisztussal. Ez nem azt jelenti, hogy Krisztus élete valahogyan párhuzamosan folyik az én életidőmmel, hanem úgy, hogy Krisztus élete az a fókusz, amely a saját létemet értelmezem, amelynek fényében saját létemre tekintek, s Krisztus személye az, amely életemben jelenvalóvá válik.

Az istenhitről legtöbbször azt gondoljuk, hogy elsősorban hittételek gyűjteménye, melyek tárgyilagos, mindenkire érvényes módon jelennek meg az egyházi tekintélyen keresztül. A keresztény hitnek természetesen van ilyen vetülete is, ugyanakkor Kierkegaard kiemeli, hogy a hitet nem meríthetjük ki rideg, racionális megragadás által, hanem lényege inkább abban áll, hogy azt szenvedélyesen, egzisztenciánk egészével ragadjuk meg, hiszen a hit lényegét tekintve: szenvedélyesen felvállalt életforma. A hit kötődés, amelyen keresztül az igazság életté válik bennünk. Az igazság olyan, mint a táplálék, eggyé leszünk vele, belülről jár át minket, éppen azért, hogy ne külső tényezők, ne múlékony hatások, hanem a bensőnket átjáró Krisztus által legyünk önmagunkká. Jézus Krisztus minden kor minden embere számára az „igazság” és az „élet kenyere”, ezért jegyzi meg Kierkegaard: „Ha képtelen vagy felülkerekedni önmagadon és a Krisztussal való egyidejűség állapotában kereszténnyé lenni, vagy ha az egyidejűség helyzetében Krisztus képtelen moccanásra bírni és magához vonni téged, akkor sosem leszel keresztény”.

Dr. Vincze Krisztián
teológiai tanár

A Petőfi Irodalmi Múzeumban november 1-ig látogatható A globális dán életmű című kiállítás, mely a filozófust, az írót és a teológust ünnepli. A tárlat anyagát Joachim Garff, a koppenhágai Kierkegaard Központ professzora állította össze és a Dán Kulturális Intézet jóvoltából látható Budapesten.

Magyar Kurír

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!