Bosák Nándor püspök homíliája a Magyar Sydney harmadik napján

Kedves Testvérek!

„Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot!” (1Kor 9,16)
Ez a kemény mondat Pál apostolnak, a nemzetek apostolának ajkáról hangzott el – ahogy hallottuk a felolvasott szentírási részben – de rögtön hozzáteszi, hogy ez a kötelesség olyan, amit „önszántából”, szabad elhatározásából teljesít. Ezek a szavak arról tanúskodnak, hogy Pál apostol hivatását komolyan veszi, és azt apostoli öntudattal vállalja. Bátran hangoztatja: „Isten kegyelméből vagyok az, aki vagyok, és rám árasztott kegyelme nem volt bennem hatástalan.” (1Kor 15,10) Megértette, hogy hivatását Isten gondolta el, ő pedig önként, tudatosan indul el az Isten által megmutatott úton.

Szent Pál éve van. Érdemes jobban mélyére nézni a Szentleckében elhangzott mondatoknak: ki is az az ember, aki ilyeneket mond magáról?

Megtérésének történetét ő maga mondja el a zsidó főtanács előtt – ahogyan azt az Apostolok Cselekedeteinek 22. fejezetében olvashatjuk. Innét tudjuk, hogy halálos ellensége volt a Krisztust követő keresztényeknek, de életének egy pontján – titokzatos módon – találkozott a feltámadt Krisztussal. És ez a találkozás új irányt adott életének. Éppen Damaszkusz felé tartott az úton, ahová azért indult, hogy megbüntesse a keresztényeket, isteni erő terítette a földre. Ekkor hallja a megszólító szavakat: Saul, Saul, miért üldözöl? – Elkezdődött a párbeszéd azzal, akit még nem ismert. – Ki vagy, Uram? – kérdezi a földre vetett ember. – És rögtön kapja a választ: Én a Názáreti Jézus vagyok, akit üldözöl. – Újabb kérdés: Mit tegyek, Uram? – Áll fel, és menj Damaszkuszba, ott majd megmondják neked, mit kell tenned. – Õ bemegy a városba, és az ottani keresztények segítenek neki, hogy valóban megismerje Jézust, és elinduljon hivatásának útján. Az „apostoli” élet útján.

Az evangéliumi szakasz egy másik szituációt mutat be. Jézus búcsúzik kiválasztott apostolaitól, és végső parancsát fogalmazza meg számukra. Ezzel küldi őket: „Én kaptam minden hatalmat égen és földön. Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyok minden nap, a világ végéig.” (Mt 28,18–20) Jézus saját küldetését osztja meg apostolaival, mintegy rájuk bízza azt, amit ő hozott a világnak, hogy vigyék tovább és osszák szét az emberek között, hogy abból élet és üdvösség fakadjon. Egyszer így mutatkozott be: Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet. () Az „apostolok” arra kapnak felhívást és parancsot, hogy ezt az utat járják, ezen az úton vezessék el az embereket az igazi életre. És erről mondja Pál: „Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot!” (1Kor 9,16) Mert az „evangélium” az életre szóló meghívás, és aki megismerte, annak hivatása lesz, hogy azt továbbadja. Ezért aki megért valamit Jézus üzenetéből, és elindul, hogy tegyen is valamit, azaz az „élet” pártjára állt, megtalálta a hivatását, megtalálta igazi helyét ebben a világban.

Ha tovább gondolkodunk a Szentleckében hallott mondatokról, akkor megközelíthetjük Pál „apostoli” lelkületét. Azt, ami benne volt, ami lelkesítette, ahogyan fogadta, és ahogyan teljesítette az apostoli szolgálatot. Így foglalja össze: „Mindenkinek mindene lettem, hogy mindenkit üdvözítsek. … Mindezt az evangéliumért teszem, hogy én is részesedjem benne.”

A hivatás igazában annak a felismerése, hogy Isten embert üdvözítő szeretetében, amit Jézus mutatott meg, nekem is van részem. Általam is akar valamit adni, rám is számít ennek a világnak a jobbításában. És miközben vállalom ezt, magam is részese leszek az ajándéknak. Pál ezt éli meg: tudja, hogy amit tesz, amire odaszentelte az életét, abból üdvösség fakad az emberek számára, de ő maga is így találja meg személyes üdvösségét. Ezért van benne olyan nagy elszántság és bátorság – és öröm, hogy Krisztus apostola lehet.

Pál úgy lett apostol, hogy találkozott Krisztussal, és ez a találkozás átalakította az életét. Emberi életünk is, egyéniségünk is „találkozásaink” által gazdagodik. A környezet, akik között élünk, szüleink, barátaink, a jó és rossz emberek, akikkel összehoz az élet, mind-mind hatnak ránk, hol gazdagítanak, hol meglopnak bennünket. Milyen nagy ajándék, ha jó találkozásaink vannak. Ezt a mi egri együttlétünket is „találkozónak” nevezzük. Találkozunk emberekkel, akik olyanok, mint mi, vagy nem olyanok… Programokon veszünk részt, hallgatunk, vagy éppen mi beszélünk… Most itt körülvesszük az oltárt, hogy közösen imádkozzunk. Mindezek mögött láthatatlanul ott van Jézus, aki téged is meg akar szólítani, aki kérdéseket tesz föl neked is, mint Pálnak: miért üldözöl, mit keresel, mi hiányzik? És ha felismersz – valami megérinti a lelkedet –, valami megvilágosodik benned Jézus igazságából, jóságából, szeretetéből, akkor bátran kérdezd meg: mit akarsz, Uram, velem, mit tegyek? Mit gondoltál el rólam, miért adtad ezt vagy azt az adottságomat, kiket akarsz rám bízni…?
Állj fel és menj Damaszkuszba, ott majd megmondják neked, mit kell tenned! – hallotta Saul Krisztus útmutatását. Figyelj, hátha számodra is itt Egerben ez a találkozó, az itteni találkozások rejtegetik a választ, hátha téged is papként vagy szerzetesként akar elvezetni Isten a teljes életre.

Ebben a szentmisében imádkozzunk azért, hogy megnyíljon a szemünk – megnyíljon Jézusra, megnyíljon a szolgálatra, megnyíljon arra, amit Isten gondolt el rólunk, megnyíljon a szívünk a Krisztust követő bátorságra…

Ámen

Kép: Balogh Ferenc