Bozsó Julianna: Az útkeresésben elengedhetetlen a párbeszéd

Hogyan határozná meg a Szív Lelkiségi Központ szerepét?

A ház eredetileg a Magyarok Nagyasszonya Társaság újoncházának épült, de mikor átvettük, más irányban indultunk el, másra volt lehetőségünk. Láttuk, mennyire alkalmas lelkigyakorlatok tartására, ami találkozott eredeti feladatunkkal. Így lett a csendes lelkigyakorlat a fő kínálatunk. Mindazonáltal újból és újból keresnünk kell a feladatunkat. Fontos, hogy ne tekintsünk semmit végérvényesnek. Ha megtalálunk és kialakítunk egy jól működő programot, nem dőlhetünk hátra azzal, ez az, amire szükség van. Igen, egy darabig, aztán tovább kell lépni. Kezdettől fogva törekedtünk a nyitottságra, figyeltünk az emberek igényére. Egyre több lelkigyakorlatos formát alakítottunk ki és szélesedett a „célcsoportok” köre is. Állandóan bennünk van a megújítási szándék, az útkeresésben párbeszédet folytattunk azokkal, akik érdeklődnek irántunk.

Milyen formák jöttek létre?

Kezdettől sok egyéni vezetésű, csoportos elemekkel gazdagított lelkigyakorlatunk van. Egy németországi jezsuita atya és nővér kezdte itt ezt a módszert. Megtapasztaltuk ugyanis, hogy egyszerre fontos mind a kommunikáció, mind az egyéni csend. Az emberek megtapasztalják az elcsendesedés örömeit, és mellette megoszthatják a csoportban, amit szeretnének. Nagyon kedveltek az 1992 óta folyó „bevezetés a kontemplatív imába” címmel tartott lelkigyakorlatok. Ezek az igazi csend lelkigyakorlatai. Erre nagy az igény, meg tudná tölteni a házat.

Hat évvel ezelőtt kezdtünk kifejezetten nőknek szóló lelkigyakorlatokat tartani. Megszólítunk számos korosztályt. A 12-15 éves lányoktól kezdve az egyetemistákig, valamint a nyugdíjasokat. Szeretnénk a teljes családot megközelíteni, így van családos lelkigyakorlatunk, ahol együtt is vannak a családtagok, de külön a szülőknek és gyerekeknek szóló programok is vannak. Elkezdtünk foglalkozni az egyszülős családokkal is. Tartunk képzést lelkigyakorlat kísérőknek, és más képzési jellegű programjaink is vannak. 

Mire van a leginkább igény?

A mai embernek lelkivezetésre van elsősorban szüksége. A szentignáci lelkigyakorlat bevezetőjében van egy megjegyzés, miszerint nem a sok tudás az, ami kielégíti a lelket, hanem a dolgok belső ízlelése, a saját megtapasztalás. Erre kell elvezetni az embereket. Mindenki vágyik arra, hogy meghallgassák, hogy legyen valaki, aki igazán megérti legbelső valóját. Feltárják magukat, de nem az embernek tárulkoznak fel, hanem Isten vezetésére vágynak ezen az úton. A lelkivezető feladata, hogy érzékelje, merre indulna a lélek, merre van vonzása. Erre kell kapnia irányadást.

Miként valósul meg az egyéni vezetés?

Mindig az egyénből indulunk ki. Keressük, mi a szükséglete, ahhoz kell igazítani a szentignáci vázat. Nem keverhető a pszichológia és a lelkivezetés. Míg a pszichológus és a páciens alá-fölé rendeltségi viszonyban áll, addig a lelkivezető és a vezetett egy szinten, és felfelé, Isten felé mindketten nyitottak, mindketten rá figyelnek. Amit a vezetett szubjektíve megél, amit megoszt magáról, azt látja objektíve a vezető, arról lehet beszélgetni. Kérdések, tanácskérés gyakorta előfordul, de a döntéshozatal mindig a vezetett feladata.

Honnan hová visz a belső út?

Az első lépés a csend megteremtése, majd rá kell erre hangolódni. Gyakorlatok segítenek a belső csend felé haladni. Egy séta az erdőben, figyelni a hangokra, a valóságra magam körül, a test jeleire. Megérezni, mi minden akadályoz ebben az éber figyelemben, mennyi belső zajom van. Egy irányba próbálok figyelni, amerre vezetnek. Mindig adott a lelkivezetővel folytatott beszélgetés lehetősége, ahol meg lehet osztani a tapasztalatot, ahol jelen lehetek mindennel, ami fontos nekem. Folyamatos az egyéni tapasztalatszerzés, megosztás és továbbhaladás váltakozása. A csendben létrejön a találkozás magammal és a jelenlévő Istennel.  Hatására az ember élete urává válik, feltárul előtte egész élete valósága,úgy ahogy az van. Önmagukat értékesebbként, Isten gyermekeként tapasztalják meg. Ez csodálatos tapasztalat.

Kik keresik a Szív Lelkiségi Központ lelkigyakorlatait?

Elsősorban olyanok, akik gyakorolják vallásukat, de olyanok is, akiket veszteség ér és szembesülnek a továbblépés nehézségeivel. Fiatalok is fordulnak hozzánk, akik kihívás előtt állnak az életben, és vágynak valami többre, támpontot keresnek életükben. Sokat jelent számukra a lelkigyakorlatos környezet. Úgy gondolom, megvan a bátorság az emberekben, hogy az Istenről halljanak. Fontos számukra, hogy Isten útján vezessék életüket.

Hogyan határozná meg a lelkigyakorlatos és a terápiás beszélgetés közti különbséget?

A terápia emberi korlátok között marad, a lelki beszélgetés spirituális síkra lép. Mindenkinek el kell döntenie, hogy lelki beszélgetésre vágyik vagy kezelésre. A kettőt a vezető nem keverheti össze, mert ezzel félrevezetné az embereket. Ezt nagyon kell tudni. Nem manipulálhatom Istennel a másikat. Isten nem csiribí-csiribá gyógyít. Soha nem külső gyógyszeradagolásról van szó. A megoldást nem megkapja az ember, hanem meg kell találnia. A saját életúton, a saját egyéniségünkben jutunk tovább.

Hogyan látja munkájuk hatékonyságát és a ház jövőjét?

Bíró Ferenc nagyon józan ember volt. Arra figyelmeztetett, hogy sose méricskéljünk, mert az az angyalok tiszte. Nekünk végezni kell a dolgunkat. Ha van bennünk tűz, ne hagyjuk kialudni. Égjen, világítson. Ha csak néhány embernek változik meg az élete, akkor azt tenni kell. Valami új megszületése hosszú folyamat. Így volt ez öt évvel ezelőtt, amikor bevezettük a lányokat, nőket megszólító programokat. Hagyni kell, hogy a kérdések rakódjanak, felismerjük a hiányokat, és számot vessünk azzal, ami van. Az álmainkat is kontroll alá kell helyezni. De kell álmodni. A fiataloknak is gondolkodni kell, fontos feladatunk, hogy álmodni tanítsunk. Merjünk nagyok lenni, ugyanakkor tudjunk kicsik is lenni, és abból induljunk ki, amink van.

Trautwein Éva/Magyar Kurír