Carmine Elia: Szent Borbála

Borbála még egészen kisgyermek, amikor elveszti az édesanyját. Ezt követően apja, a pogány és kereszténygyűlölő Dioscurus szenátor egyedül viseli gondját. Kapcsolatuk harmonikus, szeretetteljes. Dioscurus boldogan mondja: „Borbála, te csodálatos lány vagy, egy apa nem is álmodhatna ennél többet.”

Apa és lánya idilli, már-már tökéletes kapcsolatát megzavarja a császári prefektus, Marcinianus érkezése. Állítása szerint azért jött, hogy közölje Dioscurusszal a hírt, minden bizonnyal ő lesz a császár tanácsadója, de Borbála apjának valami azt súgja, a prefektus érkezésének célja, hogy ellenőrizze az uralkodó iránti hűségét. Borbála szerint azonban apjának semmitől nem kell félnie, Dioscurus számára ugyanis nincs fontosabb a császár iránti feltétlen ragaszkodásnál és a birodalom törvényeinek betartásánál.

Borbála gyönyörű, művelt lány, s mivel a társadalom legfelsőbb köreihez tartozik, minden római ifjú boldog lenne, ha a kezét nyújtaná neki. Hitbeli kérdésekben közömbös, Krisztust nem ismeri. Vallja, hogy egyik isten olyan, mint a másik. Kivételezett helyzete Borbálát nem teszi gőgössé, szolgálóival emberségesen bánik, a hozzá legközelebb álló Juliannát a barátnőjének tekinti, megosztja vele minden gondját-örömét.

A keresztényeket elvakultan gyűlölő Marciniaus elrendeli, hogy a város főterén mindenki mutasson be égő áldozatot az istenek és az istennek tartott császár tiszteletére. Aki erre nem hajlandó, az életével fizet. Dioscurus háza népéből többen megtagadják ezt, élén Juliannával és a szerelmével, Livióval. Így derül ki, hogy keresztények.

A császárhoz és a birodalomhoz mindenki másnál hűségesebb Dioscurus biztonságosnak hitt világa helyrehozhatatlanul megrendül ezzel. Marcinianus szemében egy pillanat alatt gyanús lesz, miként lehetséges, hogy beengedte házába a gyűlölt kereszténység csíráit? Helyzetét súlyosbítja, hogy Borbála Julianna, Livio és a többi keresztény védelmére kel. Nem hitbeli meggyőződésből, hiszen ekkor még semmit nem jelent számára Krisztus, nem érti, hogy Julianna és társai miért nem teszik meg azt az „apróságot”, hogy tömjént dobnak a tűzbe, és fölteszi a kérdést: „Milyen Isten az, aki elveszi az életedet?” Borbálát ösztönös, természetes igazságérzete készteti arra, hogy kiálljon az üldözött keresztények, a mindenkori ártatlanok és kiszolgáltatottak mellett. Borbála apja megpróbálja menteni a menthetetlent: azt bizonygatja a keresztények kiirtására felesküdött prefektusnak, hogy lánya nem a „fanatikus szekta” híveit védi, csupán a hozzá közel álló személyek életéért aggódik. Dioscurus egyrészt attól tart, hogy végleg elveszti a császár jóindulatát, s így könnyen koldusbotra juthat, másrészt Borbálát is félti. Megint csak a birodalom törvényeinek kötelező betartására hivatkozik, ezért Borbála hiába könyörög neki, nem tesz semmit Julianna kivégzésének megakadályozásáért. Ez az a pont, amikor visszafordíthatatlanul összeomlik az apa és lánya közötti bizalmi kapcsolat, kiderül, hogy alapvetően félreismerték egymást.

Dioscurus tetteit az uralkodó iránti vakhit, a félelem és az aggodalom vezérli, Borbála viszont egyedül a lelkiismeretére hallgatva cselekszik. Julianna kivégzését nem tudja megakadályozni, de a többi bebörtönzött keresztényt megszökteti és elvezeti őket a kazamatákba, ahol Krisztus követői bujkálnak, ugyanúgy, mint az első század véres keresztényüldözéseinek idején. Itt szembesül azzal is, hogy anyja nem hagyta el őket a keresztények miatt, ahogy azt apja azóta is hangoztatja, hanem életét áldozta a tífuszos betegekért. Ápolta őket a kórházban, Dioscurus pedig nem engedte őt vissza, mert akkor is fontosabb volt számára Róma törvénye, mint az irgalom. Mivel azonban tettével nem mer szembenézni, a keresztényeket hibáztatja felesége halála miatt.

Borbála egy csoda révén jut el végül a keresztény hitre: bár ekkor még nem hisz Krisztusban, végső kétségbeesésében hozzá imádkozik szerelme, Claudio gyógyulása érdekében, s fohásza meghallgatásra talál. Borbála nem titkolja a püspök előtt: „A ti Istenetekhez imádkoztam, pedig azt sem tudtam, ki ő, és azt sem tudom, miért tettem.” A főpap válasza: „Hát azért, mert szereted. Ugyanúgy, ahogy Claudiust is. És ugyanez a szeretet lakozik a mi Istenünkben. Ő Fiát adta, hogy megmentsen minket. Ő meggyógyít minket.”

Borbálát is a szeretet vezérli: hamar egyértelművé válik számára, hogy a mértéket vesztett gyűlölet által irányított Marcinianus prefektus katonái kitartóan keresik őt, és ezzel a többiek élete is állandó veszélyben van, ezért önként feladja magát. Borbála apja nem érti a lányát, amikor azt mondja: „Itt olyat találtam, ami mindig a szívemben volt.” A minden ember lelkében jelenlévő Isten, akit oly sokszor erővel elnyomunk magunkban. Dioscurus a kereszténységet életidegen, abszurd hitnek tartja, követeli, hogy Borbála tagadja meg a hitét, s így megmenekül a kivégzéstől. Képtelen felfogni, hogy a lánya már teljesen más emberré vált, Krisztus végérvényesen beköltözött a szívébe: „Pontosan az életemért és a lelkemért nem tagadhatom meg Krisztust.”

A filmben ábrázolt Dioscurus számára mindennél fontosabb a világi hatalom iránti hűség, de nem az a gonosz, kegyetlen apa, mint amilyen a Borbála-legendák szerint volt. Az események előrehaladtával sokkal jobban aggódik Borbála életéért, mint a maga sorsának alakulásáért. „Engem már nem érdekel a tanácsadói kinevezés. Csak könyörületet kérek” – esdekel a prefektusnak, de Marcinianus csak az erőben hisz, az irgalom ismeretlen fogalom számára.

A film rendezőjét nem a Borbálával történt számtalan csoda érdekelte elsősorban, egy lélek fejlődését mutatja be: Borbála a teljes hitbeli közömbösségből, mások szenvedései és a saját megpróbáltatásai révén jut el Krisztus követéséig, egészen addig, hogy vállalja érte a vértanúhalált is.

Szent Borbála (Olasz játékfilm, 2011)
Rendező: Carmine Elia
Forgatókönyvíró: Maura Nuccetelli, Mario Ruggeri
Főbb szereplők:
Borbála: Vanessa Hessler
Dioscurus: Massimo Wertmüller
Marcinianus: Massimo Bonetti
Claudio: Simone Montedoro
Julianna: Laura Glavani
Kiadja és forgalmazza: Etalon Kiadó

Fotó: Médiaklikk.hu; Mafab.hu

Bodnár Dániel/Magyar Kurír