Minden évben különleges érzés tölt el bennünket ebben az időszakban, és nem lehet, hogy ne álljunk meg egy kicsit átelmélkedni, szemlélni és megpróbálni újraélni magunkban hitünknek e napokban összesűrűsödő titkait. A szeretet napjai ezek, mert minden szeretet, amiről most megemlékezünk.
Nagycsütörtök
Szeretet a
papság, mely szolgáló, tehát konkrét szeretet.
Szeretet az
Eucharisztia, melyben Jézus teljes önmagát ajándékozza nekünk.
Szeretet az
egység, mely szeretetünk gyümölcse, amiért Jézus az Atyához könyörgött: „Hogy mindnyájan egy legyenek, ahogyan én és te”.
Szeretet az
új parancs, amelyet Jézus egész életében a szívén viselt, hogy halála előtt ezen a napon nekünk adja:
„Szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket. Arról ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretettel vagytok egymás iránt”. Nem lehet, hogy ezen a napon ne mondjuk el Jézusnak teljes összeszedettségben, hogy mi is megfogadjuk a parancsot, amit a magáénak és újnak nevezett. És nem hagyta magyarázat nélkül, mert hozzáfűzte:
„Senkinek sincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja barátaiért”.
Nagypéntek
Nagypénteken Jézus kereszthalálával isteni, magasztos és hősies módon tanítja meg nekünk, hogy mi is a szeretet
Mindent odaadott: azt az életet, amit Mária mellett élt nélkülözésben és engedelmességben. A tanítás három évét, amikor föltárta az Igazságot, tanúságot tett az Atyáról, megígérte a Szentlelket és csodákat tett szeretetből. A három órát a kereszten, ahol megbocsátott gyilkosainak, megnyitotta a Mennyországot a latornak, nekünk adta Anyját és végül Testét és Vérét is, amelyet már nekünk ajándékozott az Eucharisztiában.
Neki pedig megmaradt az istensége. Az Atyával való egysége, ami Õt, Isten fiát oly hatalmassá tette itt a földön, és oly királyivá a kereszten; és ezt sem érezte tovább,. El kellett szakadnia valamiképpen Attól, akiről azt mondta, hogy egy Vele: „Én és az Atya egy vagyunk” (Jn 10,30)
Benne megsemmisült a szeretet, kihunyt a fény és elhallgatott a bölcsesség.
Mi elszakadtunk az Atyától. Ezért szükség volt arra, hogy a Fiú, aki mindannyinkat magába foglalt, megtapasztalja az Atyától való elválást. Meg kellett tapasztalnia az Istentől való elhagyatottságot, hogy mi soha többé ne legyünk elhagyatottak.
Jézus azzal tudott felülkerekedni ezen a próbatételen, hogy újra az Atyára hagyatkozott – „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet” (Lk 23,46) – és így helyreállította az emberek Istennel és egymással való megtört egységét. Megmutatkozik, hogy Õ a gyógyír minden szakadásra, Õ az egység kulcsa.
Most rajtunk a sor, hogy válaszoljunk erre a kegyelemre, és megtegyük a magunk részét.
Mivel Jézus magára vett minden rosszat, ami bennünket ér, mi Õt fedezhetjük fel minden fájdalomban, minden elválásban, az Õ arcát. Átölelhetjük Õt ezekben a szenvedésekben, megosztottságokban, és igent mondhatunk Neki, úgy, ahogy azt Õ tette, hogy ezzel visszahelyezkedjünk az Atya akaratába. Így Õ fog élni bennünk, a Feltámadott, akkor is, ha nem múlt el a fájdalom; Õ fogja meghozni bennünk a békét.
A feltámadás húsvétja
Jézus hű az ígéretéhez: „Ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, azaz az én szeretetemben, ott vagyok közöttük”. Igen, Ahol ketten vagy hárman összejönnek az Õ szeretetében, ott jelen van a Feltámadott, aki magával hozza a Szentlélek ajándékait: a fényt, az örömet, a békét és a szeretetet. Elbűvölt ez a tapasztalat, amelyre már kezdetben, Trentóban is szert tettünk, amikor a II. világháború alatt első társnőimmel megfogadtuk Jézus parancsát: „szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket”, és szövetséget kötöttünk: „kész vagyok meghalni érted, én érted…”.
A mai világ a Feltámadottra vár! Tanúságtevőket vár, akik igazán el tudják mondani mindenkinek: láttuk Õt a lélek érzékeivel; fölfedeztük Õt abban a fényben, amellyel megvilágosított; kézzel fogható volt a béke, amellyel eltöltött; hallottuk a hangját szívünk mélyén; éreztük mással összetéveszthetetlen örömét.
Így elmondhatjuk mindenkinek, hogy Õ a legteljesebb boldogság, és visszaadhatjuk a reményt a világnak.
VP/MK
