Chiara Lubich a terrorizmusról

A Londonban és Sharm El Sheikben történtek után föl kell tennünk a kérdést: Milyen jövő vár a kulturális, nemzetiségi és vallási szempontból sokszínű társadalmakra? Chiara Lubich, a Fokoláre Mozgalom alapítója válaszol a kérdésre, aki 40 éve elkötelezett építője a zsidókkal, muszlimokkal, buddhistákkal és hindukkal folytatott párbeszédnek.

– Chiara Lubich, a londoni és Sharm El Sheik-i terrortámadások kapcsán mondhatjuk, hogy civilizációk összeütközésének szemtanúi vagyunk?
– Egyáltalán nem. A vallások hívői és felelős vezetői soha nem érezték még ennyire a szükségét annak, hogy együtt dolgozzanak az emberiség közös javáért, és ez soha nem volt még olyan sürgető, mint éppen e napokban, és méginkább Nagy-Britanniában. Erről tanúskodnak az egyre szaporodó nyilatkozatok és kezdeményezések is.

2001. szeptember 11-én az emberiség aggódva és szorongva szembesült a terrorizmus óriási fenyegetésével. A terrorizmust viszont – ahogy azt a pápa is kifejtette – a nagy betűs Gonosz, a Sötétség erői is élesztik. Az ilyen erőket azonban nem lehet csak emberi, diplomáciai, politikai vagy katonai eszközökkel legyőzni, hanem a Jó, a nagy betűs Jó erőire van szükség. És tudjuk, hogy a nagybetűs Jó Isten, és mindaz, ami belőle indul ki. A lélek erejével harcolhatunk tehát, például az imával és a böjttel.

– Ön szerint elég az imádság ahhoz, hogy megfékezzük a terrorizmus fanatikus öngyilkos merényleteit?
– Úgy hiszem, azt kell mondanunk, hogy az imádság nem elég. Tudjuk, hogy a terrorizmusnak számos oka van, de az egyik legmélyebb kiváltó oka az elviselhetetlen szenvedés, amely arra vezethető vissza, hogy a világon az emberek egyötöde gazdag és négyötöde nagyon szegény. Már hosszú idő óta ez táplálja az emberekben az elégedetlenséget, a bosszúvágyat és az erőszakot. Nagyobb egyenlőségre, több szolidaritásra, de mindenek előtt a javak jobb elosztására volna szükség. Persze tudjuk jól, hogy a javak nem mozdulnak meg maguktól, nem indulnak el egyedül: előbb a szívekre kell hatni! Ezért minél több emberrel meg kell ismertetni a testvériség eszméjét és gyakorlatát. A probléma nagysága pedig feltétlenül egyetemes testvériségért kiált. A testvérek tudnak gondoskodni egymásról, tudják, hogyan segítsenek egymáson, tudják, hogy osszák meg egymással azt, amijük van.

– Kik lehetnének a fő előmozdítói a „szívek forradalmának”?
– A vallásoknak meghatározó szerepük van ebben. A testvériség stratégiája új fordulatot hozhat még a nemzetközi kapcsolatokban is, és mi másból táplálkozhat ez a stratégia, ha nem a nagy vallási hagyományokból? A vallásos érzületből fakadó, és az emberi kapcsolatokra irányuló hatalmas lelki és erkölcsi erőforrások, a fölsőbb lelki motiváció, az igazságosság utáni vágy, a leginkább rászorulók megsegítése testet ölthet olyan megmozdulásokban, amelyek pozitív hatással lehetnek a nemzetközi világrendre is, ha figyelembe vesszük a hívők millióinak politikai súlyát is a világon.

– Hogyan lehet párbeszédet folytatni azokkal, akiknek a miénktől teljesen eltérő a történelme, mások a hagyományaik, és más vallásúak?
– A saját tapasztalatunkkal tudok erre válaszolni. Amikor egy szintén gyűlölettel és erőszakkal terhes korban, a II. világháború idején mindent magával ragadó erővel fölfedeztük, hogy Isten a Szeretet. Ez a mai napig is bevilágítja az életemet és sok más kultúrájú ember életét is. A jövővel kapcsolatos félelmeink közepette biztosak lehetünk Atyánkban, aki soha nem hagyja sorsukra gyermekeit, hanem mindvégig kíséri, őrzi és segíti őket. Számunkra az első számú parancsolat az Atya szeretetébe vetett hit: hinni abban, hogy mindnyájunkat személyesen és végtelenül szeret.

Az Atya felfedezéséből következik a testvérek felfedezése is, az evangéliumi szeretet radikalitásának felfedezése.Ez a szeretet nemcsak szavakból, vagy érzelmekből áll, hanem tettek jellemzik. Megkívánja, hogy eggyé váljunk a többiekkel, hogy bizonyos értelemben a „másik életét éljük”, szenvedéseivel, örömeivel együtt; hogy megértsük, és hogy konkrétan és hatékonyan szolgálni és szeretni tudjuk őt. Azt jelenti, hogy együtt sírunk azzal, aki sír, és együtt örülünk azzal, aki örvendezik. Ez a szeretet teszi lehetővé, hogy más vallású, más kultúrájú emberekkel is igazi, testvéri párbeszédre léphessünk.

Ha ilyen szeretet mozgat minket, a másik ki tud bontakozni, mert bennünk befogadásra talál; meg tud nyílni, mert bennünk meghallgatásra talál. Ezáltal megismerhetjük hitét, kultúráját, kifejezésmódját; valamiképpen belépünk az ő világába, magunkra vesszük kultúráját, és gazdagabbak leszünk általa. Ezzel a magatartásunkkal elősegítjük azt is, hogy a sokféle kultúrájú társadalmaink kultúraközivé is váljanak: egymás felé nyitott és mély szeretet párbeszédben álló kultúrák közösségévé.

(Az Il Tempo című olasz napilap 2005. július 24-i számából)

Kép: www.familyfest2005.ch