Christian Feldmann: Isten szelíd forradalmára

Amikor azonban felkérést kapott, hogy írja meg a Schönstatt Családmozgalom alapítójának életrajzát, közelebbről megismerve Joseph Keltenich munkásságát, egyre jobban belelkesedett. Így vall erről: „Egy olyan pappal találkoztam, aki szenvedélyesen szereti a Jóistent és ugyanakkor minden kétségbeesett, csalódott, maga körül keringő embert; aki a kortárs kereszténység fáradt reménytelenségét egyszerűen lerohanta saját viharos lelkesedésével. Aki nem érte be kishitű tervekkel, hanem egyből a ’holnaputánról’ álmodott: egy ismét megfiatalodott, ragyogó arcú egyházról, egy új emberről és egy igazságos, békés világtársadalomról.”

A könyv szerzője születésétől kezdve egészen 1968. szeptember 15-én bekövetkezett haláláig kíséri nyomon a prófétai lelkületű pallottinus szerzetes életét. Joseph Kentenich házasságon kívül született gyermek volt, s az anyai szeretet vigasztaló elrejtettsége, melyet gyermekként megtapasztalt és az apa közelségének fájdalmas hiánya, egész életében rányomta személyiségére a bélyegét. Igen korán, 11 éves korában elhatározta, hogy pap lesz. Később, visszatekintve úgy beszélt a szerzetesrendbe való belépéséről, mint az „anyai háztól való elbúcsúzásról.” Christian Feldmann szerint mindenki más „szülői házat”, vagy az „atyai házat” mondott volna, de Joseph Keltenichnek soha nem volt ilyen otthona.

A könyv szerzője a biztonságos szülői háttér hiányával magyarázza, hogy kezdetben Joseph Kentenich nem a szeretet Istenét vallotta, egész lelkületét áthatotta az életellenes vallási fundamentalizmus kényszerképzete, s nem tudott megszabadulni a kínzó kérdéstől: „Van-e egyáltalán igazság, és hogyan lehet azt megismerni?” Életében a fordulatot Máriának köszönheti, akit kezdettől fogva hevesen szeretett. „A Szűzanya iránti egyszerű, személyes kapcsolat nemcsak a hitét őrizte meg a belső harcok fájdalmas éveiben, hanem… Máriában végre megtalálta a fájdalmasan hiányolt egyensúlyt az emberi és az isteni, a természet és a természetfeletti közt.” Kentenich atya szerint a Szűzanya „az Isten által meggyógyított, teljes ember, végül is metszéspont az evilág és a túlvilág közt, a természet és a természetfeletti közt. Õ a világ mérlege. Vagyis ő tartja egyensúlyban a világot a lénye és a küldetése által.” A Schönstatt Családmozgalom alapítója 1914. október 18-án, a védőszentjüknek Máriát választó fiataloknak tartott előadásában – melyet a mozgalom Első Alapító Okiratának tartanak – is a Szűzanyát kéri, hogy ereszkedjen le közéjük, szentelje meg az együttlétüket, ők pedig felajánlják neki szeretetüket és hűségüket. „Az ég és a föld szövetségéről van szó” – állapítja meg Christian Feldmann.

A szerző szerint Joseph Kentenich „megtanulta, hogy önmagával oldottan és szeretettel bánjon. Megtanulta, hogy a lelki görcsöket nem valamiféle ellengörccsel lehet legyőzni, hanem higgadt elviseléssel és bizalomteljes odaadással.” Eredeti nyelvezetével „teljesen tősgyökeres katolikus könnyelműségről” beszél, melynek „vissza kell sugároznia a testre és a lélekre.” Joseph Kentenich megtanulja azt is, hogy „higgadtan és bátran higgyen; hogy a hit kockázatába bedobja magát; hogy ne keressen görcsösen mindenféle tartó állványzatokat és garanciákat, elméleti biztosítékokat és tökéletesen megépített gondolati építményeket.”

Christian Feldmann könyve szerint Shönstattot kezdetektől fogva meghatározta a mechanisztikus és az organikus gondolkozás szembeállítása. A mechanisztikus gondolkodás szerint az ember csak „anyag”, jól-rosszul működő kerekecske a világ gépezetében, arc és személy nélküli szám. Isten alkotása ezáltal tetszés szerint kizsákmányolható nyersanyagkészletté válik. Joseph Kentenich arra figyelmeztetett, hogy ha hívők vagy egyházi tisztviselők áldozatul esnek a mechanikus gondolkodásnak, akkor „elválasztják egymástól a vallást és az életet, a tanítást és a vallásosságot, Istent és a világot. A vallást eszmének és rendszernek tekintik, nem pedig életnek, pezsgő életnek.”
Az organikus egységes gondolkodásmód ellenben a „kedélyben, a szívben, a tudatalatti lélek életében is gyökerezteti a vallást, gondoskodik az érzelmi élet kiegyensúlyozottságáról és megteremti az eszme és az élet házasságát. Az elszemélytelenítést minden síkon le kell győzni: az egyes emberben, a személyközi kapcsolatokban, az Istenhez való viszonyulásban.”

Az „új ember”, akiről Kentenich álmodott, az erős, Istent szenvedélyesen szerető, a többi teremtményével szolidáris, szabad döntése alapján hívő és saját középpontjában gyökerező ember új közösséget igényelt. A könyv szerzője rámutat, hogy a teljes meggyőződésével a katolikus tradícióban gyökerező Kentenich atya az egyház új formáin dolgozott, egészen új feladatokat fogalmazott meg számára, jóval a II. Vatikáni Zsinat kezdete előtt egy sugárzó, az emberekbe szerelmes, az Istenről magával ragadóan beszélő, nyitott ablakú és ajtajú egyházat hirdetett. Élete vége felé pedig teljesen világosan látta, hogy a világ már régóta eltávolodott az egyháztól, a saját értékítéletét követi, az egyházat legfeljebb letűnt korok szeretetreméltó maradványának tekinti, ám hirdette, hogy ez nem maradhat így. Kentenich atya rendületlenül hitt benne: „Az egyház tudatára ébred, hogy neki kell életelvvé, azaz a mai, az egyházellenes, istenellenes, egyházüldöző, istenüldöző világ lelkévé válnia. Így nem lehet majd ’ősrégi felfogások relikviája’, hanem az élő valóság.”

Ugyanilyen szilárd volt a hite a kereszténység egyetemes üdvözítő szerepét illetően. Négy évvel a világégést követően, 1949-ben a háborúban három évet Dachauban raboskodó Joseph Kentenich így írt: „A Mát és a Holnapot átmeneti időszaknak kell tekintenünk. A világtörténelem ideiglenes végállomása a Holnapután. Amikor az összeomlás eléri tetőfokát, amikor egytől egyig kimerül az összes erő, akkor fog előretörni a felismerés, hogy csak a kereszténység képes a világot megmenteni a szakadéktól, hogy egyedül Isten tervei, az emberről való őseszméje értelmezhető, megvalósítható.” Joseph Kentenich az őskeresztények korához hasonlította a XX. századot, s emlékeztetett rá: „Az őskereszténységnek egy óriási harcban kellett megküzdenie az evilágra orientálódó világgal. Hogy ne lankadjon el, önként lemondott nemes természetes javakról, hogy teljességgel és megszakítás nélkül a vallási-erkölcsi ideálra koncentrálhasson. A mi utunkat is ez jelzi. Nem annyira szavainkkal, mint életünkkel és törekvésünkkel felébreszthetjük a földiességbe süllyedt világot, vagy legalább a vágyat a természetfeletti, az isteni, a végtelen felé vezető, bezárt kapuk kinyitására.”

A könyv szerzője nagy prófétának nevezi Joseph Kentenich atyát, aki az emberek Istennel való viszonyát „egy korszakalkotó átalakulásban ragadta meg, az egyháznak pedig vissza akarta adni a nyugtalanságot és a kezdeteket jellemző missziós erőt.” Emellett rendkívüli tehetséggel megáldott szervező volt, széles látókörű, aki az egész mellett a részleteket sem felejtette el. Mindenekelőtt azonban „karizmával megáldott ember volt. Egyike azoknak a ritka spirituális jellemeknek, akik magukat nem guruként állítják be, nem igényelnek hívő kíséretet, hanem – ahogy azt egyszer John Henry Newman mondta – csak üveg akart lenni, melyen átsüt Isten fénye.”

Joseph Keltenich atyának sikerült ezt megvalósítania, amit bizonyít, hogy a Schönstatt Családmozgalomhoz ma már több százezer ember tartozik világszerte – így Magyarországon is –, s ők valamennyien „Krisztus-hordozók akarnak lenni, mint patrónusuk, Mária, telve vannak prófétai nyugtalansággal, észlelik mögöttük az Istentől futó és Istent kereső világot, s épp olyan bátran, mint makacsul, a szeretet civilizációján dolgoznak.” (Szent István Társulat, 2008.)

Magyar Kurír