A debreceni újmisések gondolatai a papi hivatásról

Június 30-án Bosák Nándor debrecen–nyíregyházi püspök Hajdú István, Eiben Tamás és Nagy Zsolt diakónusokat áldozópappá, Reznek Ádám akolitust diakónussá szentelte a nyíregyházi Magyarok Nagyasszonya-társszékesegyházban. A következőkben a három újmisés osztja meg gondolatait az olvasókkal papi hivatásáról:

Hajdú István: Már gyermekként vágy ébredt a szívemben a papi hivatás felé. Vallásos családban nevelkedtem; a szentmise, a hittanórák, az egyházközségi táborok mind erre irányították figyelmemet. XVI. Benedek pápa gondolatai is hűen tükrözik hivatásom történetét: „A papságra szóló hivatásom velem együtt nőtt, szinte természetesen, a megtérés semmilyen drámai eseménye nem kísérte. Két dolog segített ezen az úton: már mint kisfiút segítettek szüleim, és segített a plébániánk akkori papja abban, hogy a liturgia szépségét felfedezzem, és egyre inkább megszeressem, mert éreztem azt az isteni szépséget, ami megjelenik abban, ahogy a menny megmutatkozik számunkra…” Ezen felül elmondható, hogy Isten jóságos szeretete olyan papi példákat állított elém, akik meghatározták papi identitásomat. A Gondviselés ajándéka, hogy egy olyan nagy plébániai közösség tagja lehettem Nyíregyházán, ahol egyházmegyénk sok papja volt káplán.

Eiben Tamás: A „választás” kifejezés mindig többet mond el az emberről, az életről, a valóságról, mint a „lemondás” szó. Egy nő szerelme, a saját család alapításának vágya… mind-mind olyan érték, amiről nehéz lemondani, de épp ez adja meg a választásunk ajándékának nagyságát, hogy azt adjuk oda Istennek, ami a legfontosabb nekünk. Éppen ezért válik hangsúlyosabbá a választás öröme, akárcsak az evangéliumban, amikor egy ember kincset talál, és mindenét eladja érte ( Mt 13,44). Egészen kicsi koromtól fogva gondoltam a papi hivatásra. Később Márku János atya, majd Ruszki Gábor, jelenlegi plébánosom példája állt előttem. A gimnáziumi években a fegyelem, a stílusok, az eszmék, édesanyám baráti nevelése is mind ezt az utat kísérték. Voltam hősszerelmes, akartam világot járó felfedező lenni, orvos, tanár, katona. Hálás vagyok Istennek, hogy engedett a saját fejem után menni, és csak szótlanul kísért. Valahogy úgy jártam, mint József Attila írja egyik versében: ,,Hátam mögött állt az Isten, és én megkerültem érte a világot.”

Nagy Zsolt: Egyszer egy prédikációban megütötte a fülemet az a mondat, amit Jézus mondott a vámos Máténak: „Jöjj, kövess engem!” (Mt 9,9). Ez a kijelentés akkor nagyon mélyen megérintett, és elkezdtem azon gondolkodni, hogy mit jelent ez a Krisztus-követés az én életemben, vagyis engem mire hív Isten. Soha nem akartam pap lenni. Mikor gyermekkoromban a rendszeres ministrálás miatt megkérdezték, hogy szeretnék-e pap lenni, akkor mindig azért imádkoztam, hogy nehogy elhívjon Isten, mert én nem akarok az lenni. Isten mégis meghívott úgy, ahogyan nem is gondoltam volna, egy egyszerű helyzetben, egy olyan mondattal, amit már sokszor hallottam, csak most mélyen a szívemnek címezve. És ahogyan az evangéliumban Máté „fölkelt és követte őt” (Mt 9,9), úgy én is.

Hét év nagy idő. A szemináriumi évek sok mindenre megtanítanak.

H. I.: Ezekben az években arra törekedtem, hogyan mélyítsem el jobban a kapcsolatot köztem és Isten között. Ezen felül a közösség szerepe volt számomra fontos. A kapcsolatok, amelyek itt kötődnek, a későbbiekben is meghatározó élményt jelentenek. Az egyházmegyei és az egyházmegyék közti barátságok nagyon sok erőt adtak a formációs utamon. Az évek alatt természetesen sok hatás ért: az öröm olykor szenvedéssel, a siker a kudarccal, de ezek mind arra tanítottak, hogy milyen hibákat ne kövessek el a későbbiekben.

E. T.: Hét év nagyon hosszú idő, szinte teljes egészében lecserélődik az ember, sok tapasztalatot, küzdelmet, kudarcot és sikert rejt önmagában, végső soron mondhatjuk azt, hogy egy „mini-élet”. Elég sok paptól hallottam már, hogy a szeminárium nem készít fel az életre, részben igazuk is van. Viszont az életre mindenkinek egyénileg kell felkészülni, a szeminárium soha nem fogja helyettünk megvívni a harcainkat. Számomra meghatározóak ezek az évek, élmények, barátok, itt kerültem közel az Istenhez, itt váltam olyanná, amilyen vagyok…

N. Zs.: Az Egerben eltöltött idő számomra a pappá formálódás útját jelentette. Ez a készület egy viszonylag hosszú út, mely három dolgot foglal magában: imaélet, személyi érettség, teológiai tanulmány. Hosszú út ez a készület, mert a papnak egész lelkipásztori élete során tovább kell haladnia és növekednie az előbb említett három területen. Mert ha nem tölt minőségi időt azzal, aki őt meghívta (imaélet), ha nem reflektál magára, hogy ki ő és hol tart (személyi érettség), és ha nem képzi tovább magát teológiai ismeretekben, akkor életében, hivatásában elakadhat a nehézségek és próbatételek miatt.

A pap hitelessége abban is mérhető, hogy milyen az istenkapcsolata.

H. I.: Kis ministráns korom óta a legmeghatározóbb élmény a húsvét vigíliájának az a mozzanata, amikor a szertartás végén megnyitják a szent sírt, hirdetve azt, hogy Krisztus feltámadt. Ekkor hangzanak el a 139. zsoltár szavai: „Uram, te megvizsgáltál és ismersz engem…” Nem tudom, hogy van-e ennél szebb, amikor az ember azon elmélkedik, hogy egész életét áthatja Isten, az a létező Valóság, aki megteremtette a világot, megváltott és gondot visel ránk egész életünkben. Velem van mindenhol, erőt és értelmet ad reményeimnek, várakozásomnak, vágyamnak és tervemnek.

E. T.: Francois Varillon jezsuita teológus szerint a legtöbb ember nem a szeretet, hanem a hatalom vonalán kezdi el keresni Istent. Istenkapcsolatomban épp ezzel szemben mindig a szeretet vonalán szoktam haladni, hiszen teljesen más egy olyan Istennel kapcsolatban lenni, aki hatalmas és szeret engem, mint aki „csak” szeretet, és ez a szeretet hatalmas, végtelen… (vö. 1Ján 4,7–21) És bár az ember tényleg sokszor megéli végességét, azt, hogy ő por és hamu, féreg… ez igaz Istenhez viszonyítva, de semmi esetre sem az Ő szemében. Úgy vélem, Isten mindig közelebb van hozzánk, mint gondolnánk, nem titkolózik előttünk, hanem teljes egészében feltárja önmagát. Jézus azt mondja az apostoloknak: „aki engem lát, látja az Atyát” (vö. Jn 14,1–14). Ez a szentírási szakasz hozza számomra legközelebb Istent, azt, aki az emberért még a keresztáldozatot is vállalja, és feltámadásával örökre magához kapcsolja. Éppen ezért a kereszt titkában én nemcsak azt látom, hogy tartozom neki, hanem, hogy hozzá tartozom, és nem félek attól, hogy figyel az Isten, mert tudom, rám figyel.

N. Zs.: Az Istennel való kapcsolatot a házassághoz szeretem hasonlítani. Ha a házasságban a párok minőségi időt tudnak egymással elölteni, képesek őszinték lenni egymáshoz, beszélni legmélyebb érzelmeikről, akkor az a házasság él és virágzik. Ha a felek nem fordítanak egymásra minőségi időt, nem őszinték, vagy keveset beszélgetnek egymással, akkor ott egy idő után elidegenednek egymástól. A minőségi idő pedig azt jelenti, hogy magáért a kapcsolatért töltök időt a másikkal, azért, mert jó vele együtt lenni, mert a másik személye fontos számomra. Ebben a minőségi időben tudnám kifejezni a legjobban, hogy mit is jelent az Istennel való kapcsolatom. Ezért számomra nagyon fontos a Jézussal töltött ilyen idő. A hangsúly a bensőséges kapcsolaton van, ahol őszinte lehetek, ahol beszélhetek örömömről vagy akár a fájdalmamról, ahol mindent az ő gondviselésére bízhatok.

2012 őszétől a hit évét hirdeti meg a Katolikus Egyház, ami mindannyiunk számára feladatot jelent.

H. I.: A zsinat utáni korszak történelmén felismerhetjük a valódi megújulás dinamikáját, amely élettel teli mozgalmakban gyakorta váratlan formákat öltött, s ami mintegy tapinthatóvá teszi az Egyház kifogyhatatlan tetterejét, a Szentlélek jelenlétét és hatékony működését. Minden megújulás előfeltétele és alapja a Krisztushoz hasonulás. A szentek megmutatják nekünk, hogyan működik ez. Segítenek megérteni, hogy Isten nem a nagy számokat és a külső sikereket nézi, hanem a mustármag alázatos jelében aratja győzelmét. „Tanításom nem tőlem való, hanem attól, aki küldött.” (Jn 7,16). Nem saját elméleteinket és magánvéleményünket hirdetjük, hanem az Egyház hitét, amelynek szolgái vagyunk. Ha így teszünk, bensőleg teljes mértékben azonosulunk azzal, aki arra hívott bennünket, hogy hírnökei legyünk.

E. T.: Isten az, aki leginkább példát adott a hitre, a bizalomra, a bátorságra. Van bátorsága rábízni művét az emberre, bízik az emberi jóságban. Rólunk, papokról, de talán keresztényekről is szokás mondani, hogy meghaltunk a világnak, óvakodnunk kell a világias mentalitástól. Ez így igaz, de azért azt sem árt hozzátenni, hogy mégiscsak ebben a világban élünk és épp ebben a világban kell tanúságot tennünk a hitünkről, itt kell hirdetnünk az evangéliumot. Óvakodnunk kell tehát attól, hogy amikor tanúságot teszünk a hitünkről és ránk tekintenek az emberek, ne egy halott Isten jusson eszükbe, mert csak arra az Istenre merik rábízni életüket, aki értük meghalt s értük fel is támadt, hogy nekik is életük lehessen. A hit éve különösképpen is ösztönzés lehet egy tetterős és cselekvőképes Egyház bemutatására. Mernünk kell kockáztatni és cselekedni, mert a hit mindig a tettekben mutatkozik meg, sőt a hit tettek nélkül halott (vö. Jak 2,14–26).

N. Zs.: A hit évének a meghirdetése nagyon is aktuális, hiszen a mai Európában, vagy ha csak Magyarországot nézzük, az emberek nagyon eltávolodtak attól a hittől és élettől, melyre Jézustól meghívást kaptunk. Attól, hogy valaki meg van keresztelve, még nem biztos, hogy Jézus Krisztus elkötelezett követőjeként él. Éppen ezért én az evangelizációt és a közösségek szervezését tartom szükségesnek. Az olyan igehirdetéseket, homíliákat vagy előadásokat, melyek bátorítanak, ösztönöznek és meghívnak az evangélium szerinti életre. Az evangelizálás mellett pedig ugyanilyen fontos, hogy legyenek olyan közösségek, amelyeknek tagjai a hétköznapokban megélik és tettekre váltják ezt az örömhírt.

A pappá szentelendő diakónus jelmondattal, egy olyan gondolattal indul útnak, amellyel megpróbál azonosulni, amely magában hordozza hivatásának mélységét.

H. I.: „Te azonban maradj mindenben meggondolt, viseld el a bajokat, teljesítsd az evangélium hirdetőjének feladatát, töltsd be szolgálatodat.” (2 Tim 4,5). Ezt a szentírási részt egy lelkigyakorlaton kaptam. Úgy érzem, ez a pár sor, amelyben Pál apostol instrukcióval látja el szolgálatában Timóteust, olyan, mintha 2000 év távlatából szólna mindazokhoz, akik életüket mások megszentelésére és szolgálatára adják. Napjainkban sajnálatos módon az embereket igen gyakran megtévesztik. Tanúi lehetünk annak, hogy mennyi hazugság, mennyi ártalmas tan mérgezi az ember szívét, amelyek csak mulandó és bódító illúziót adnak. Egyedül az evangéliumi élet és ennek szolgálata lehet az, ami üdvösséget és az örök boldogságot adja az embernek. Ezt szeretném hirdetni a problémák ellenére mindazoknak, akik élni akarják az Istennel való közösséget, eljutva a vele való teljes közösségre.

E. T.: „Az élet útját mutatod nekem…”. (Zsolt. 16,11) Ehhez a mondathoz számomra hozzátartozik még az evangéliumból Jézus vízen járásának az elbeszélése, ami a primíciás szentképemen is látható. Jegyeseknek szoktam elmondani azt, hogy amikor valakit megszeretünk és választunk, az olyan, mintha fejest ugranánk egy medencébe, amiről nem tudjuk, hogy milyen mély. Ha elég mély, akkor óriásit csobbanunk, ami leírhatatlan érzés. De ezután jön valami még csodálatosabb, ez pedig nem más, mint a vízen járás. Házasság, egy hivatás, a papi élet mind-mind olyan küzdelmes és csodákkal teli, mintha az ember vízen járna. És épp azért választottam ezt a jelmondatot, mert Krisztus volt az, aki megmutatta, hogyan lehet végigélni ezt a földi életet, mi is az a mód, ami az emberhez méltó. Ha mindvégig rá tekintünk, nem kell félnünk az élet hullámveréseitől, őrá tekintve nem süllyedéssekkel, hanem csodákkal teli lehet az életünk. Ezt az utat szeretném az embereknek továbbadni.

N. Zs.: Papi jelmondatom: „Hagyatkozz az Úrra, bátran cselekedj, szíved legyen erős és bízzál Benne.” (Zsolt 27,14). Azért ezt a szentírási idézetet választottam, mert egyszer zsolozsmázás közben azon töprengtem, hogy még mennyi mindent kell megoldanom. Elkezdtem magamban rendszerezni, hogy ha majd az imának vége, akkor milyen sorrendben végzem el ezeket. És ekkor váratlanul megütötte a fülemet és a szívemet ez a zsoltárrészlet, ami akkor és azóta is felhívás számomra. Mintha csak azt mondta volna Jézus: „Nincs olyan feladat, probléma vagy nehézség, amiben egyedül maradnál.”

Debrecen–Nyíregyházi Egyházmegye/Magyar Kurír

Kép: fntudosito.hu