December 1. Advent 1. vasárnap, „B-év” Mt 13,33-37

Milyen jó, hogy életünkben más és más színek, korszakok, periódusok váltják egymást (öntudatlan gyermekkor, serdülőévek, kamaszkor, középkor, alkonyati évek). Megóvnak az elfásultságtól, a megszokásoktól, a hétköznapiságtól, a monotóniától. A mai vasárnappal induló új egyházi év, a komorabb, bűnbánatra indító, karácsony örömére felkészítő adventi idő is ilyen. Beköszöntésének oka nem egy adóbefizetés, dolgozatbeadás vagy csillagászati történés sürgető határideje. A négy adventi hét ritmusa az egész életünk menetéhez hasonló, azt szimbolizálja, annak mintegy a tükörképe. Kant szerint az idő a megismerés egyik kategóriája, lehet, hogy általa, mint részből az egészre, az időből az örökkévalóságra sejthetünk rá.
1. Az Izajás prófétától való ószövetségi siralom visszatérő fohásza a mi ajkunkról is elhangzik: „Fordulj felénk újra, a te szolgáidért, … ne rejtsd el előlünk arcodat!” Akármilyen magasba, vagy mélyre száll az ember, akármilyen óriási lépésekkel halad előre a tudomány, akármilyen világ-keletkezési, élet-elméleti teóriákat is tudjon kidolgozni, a földgolyó vértől áztatott vidékein ezrek és tízezrek magukra hagyatva, az éhhalál küszöbére jutva menetelnek a megsemmisülés felé, számtalan gyermek, öreg, beteg ember kiált Indiában és másutt, vagy kiáltana, ha tudna: „Urunk, térj vissza hozzánk!” És mennyi a jóléti társadalomban is a prostituált, a magányos, a kábítószerrel felejteni akaró, a gyógyíthatatlan beteg, a magányos. Õk mind-mind azt kiáltják: „Figyelj ránk s lásd meg: mindnyájan a te néped vagyunk”. – Mióta ember él a Földön, mióta az ősbűnben elveszítettük egyensúlyunkat, mióta elhomályosult a tekintetünk és hordozzuk emberségünk jármát, személyes bűneink és közösségeink vétkeinek gyalázatát, azóta szinte egyfolytában kiáltunk: szabadulásért, irgalomért, megbocsátásért, szeretetért, jóságért. S itt hangzik el az a prófétai mondat, amelynek van karácsonyi ének-megfelelője: „Bárcsak szétszakítanád az egeket és leszállnál!” – Más fordításban: Bárcsak meghasadna az ég” – Majd az egyik karácsonyi énekünkben zengjük: „Meghasadt az ég… mézet ont az ég!”
2. Az Istentől elszakadt, önzésében fuldokló emberiség vágyai, kiáltásai nem maradtak pusztában kiáltó szavak, fölöslegesen kimondott, eleve halálra ítélt fohászok. Az emberiség hatalmas adventje után Isten már nem csak megszólalt, vagy üzent, hanem elküldte egyszülött Fiát, aki maga a meghallgatás a kéréseinkre. Utána már minden advent bizalommal, reménnyel teljes. Ezt olvassuk ki a mai evangéliumból is: „Vigyázzatok és virrasszatok… megérkezik a ház ura!” A kapus ember bölcsességére tanít Jézus: ő már a küszöbön áll, kopogtat, aki hallgat a szavára, ahhoz betér és vele vacsorázik (vö. Jel 3,20); már megérkezett, de újra meg újra belép az életünkbe, és egyszer majd, az idők végén végleg itt lesz, csak ő lesz, és benne lesz értelme a mi életünknek is. A tanítványnak, a hívő embernek nincs más dolga, mint éberen várakozni, őrködni és nem „belealudni” saját önzésébe, elkeseredettségébe, nyomorába, kilátástalanságába. – Milyen szomorú ugyanennek a Márk-evangéliumnak (amelyet ebben az új liturgikus esztendőben olvasunk) pár sorral később következő mondatához jutni, ahol Jézus a Getsemáne-kertben mondja „Simon! Alszol? Egy óra hosszat sem tudtál virrasztani velem? Virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek. A lélek ugyan készséges, a test azonban gyenge” (Mk 14,37-38). Eszerint Isten már „szétfeszítette az egeket”, (meghasadt az ég) és a lehető legmélyebbre szállt le hozzánk Jézus Krisztus személyében. A probléma bennünk van, a mi szívünk zártsága, a mi aluszékonyságunk, a mi keményszívűségünk az oka annak, hogy nem fogadjuk őt be, nem tudunk megnyílni előtte, vagy másokkal úgy közölni az örömhírét, hogy mellette enni is adunk neki, boldogabb életre segítjük.
3. Ennek a most kezdődő adventnek alapvető feladata az, amiről Szent Pál beszél a korinthusiaknak: várjuk Krisztus megjelenését, aki megerősít minket. Betlehemben már megnyílt az ég és felbukkant a csillag, ám az emberek nem jó kapusok voltak, bezárultak az ajtók, nem fogadták be őt a szállásra. Próbáljunk ne csak kiáltani, de megnyílni is, ne csak élni, de virrasztani is, tevékenykedni is azért, hogy Krisztus Urunk ne találjon alva, ha majd váratlanul megérkezik!
Egy gyermeket váró – különösen, ha az az első – házaspár mennyi mindent megtesz azért, hogy érkező fiuk vagy leányuk otthonra találjon köztük. Mennyit virrasztanak, amíg kifestik, vagy kitapétázzák a szobát, amíg gyerekágyat, babakocsit, sok kis ruhácskát szereznek be; sokan feliratokat is készítenek, játékokat helyeznek az ágyikóba, amiket jó ideig aligha fog használni a kis emberke, mégis a készületüknek, adventjüknek, a virrasztó, vigyázó szeretetüknek a jelei ezek. Hasonló állapotra szólít ma minket Jézus, hogy majd megszülessen bennünk, visszatérhessen hozzánk, hogy meglátogasson, hogy betölthessen, hogy megajándékozzon minket! Pákozdi István/MK