Egy fiatal lány közösségi lelkiség útján vált „szentté”

Maria Voce, a Fokoláre Mozgalom elnökének szeptember 25-én elhangzott szavaiból idézünk.

„Mélyen meghatott, ahogy láttam, hogyan valósult meg Isten ragyogó terve erről a 18 éves fiatal lányról; ahogy az lépésről lépésre feltárult előtte, majd pedig mindannyiunk előtt; ahogy ma az egyház elismerte ezt, mint Mozgalmunk első érett gyümölcsét.
Történelmi pillanat ez, mert az egyház megerősíti, hogy az egység lelkisége, ha megéljük, az életszentségre vezet.
Végtelenül hálásak vagyunk Istennek ezért a karizmáért, amelyet Chiara Lubich által küldött a földre, és végtelen öröm tölt el, hogy az egyháztól ma ilyen hatalmas ajándékot kaptunk!”

„Ez új elkötelezettséggel is jár. Chiara Luce arra késztet minket, hogy haladjunk, sőt, „fussunk” tovább az életszentség útján. Kívánom, hogy példája a lehető legtöbb ember számára fény legyen, és sokakat, nagyon sokakat megérintsen.”

Maria Voce a fiatalokhoz:

"Chiara Lubichtól egyszer megkérdezték, hogy miben állt Chiara Luce titka: „Abban, hogy az életét egy nagy ideálra tette fel – válaszolta -, a legnagyobbra: ISTENRE! Abban, hogy hitt Isten szeretetében”.
Ennek a hitnek köszönhetően Chiara Luce egy isteni kalandba kezdett, pillanatról pillanatra Isten akaratára hagyatkozott; és ezt mi is megtehetjük.
Közületek is mindenkiről, mindegyikünkről megvan Isten terve, az Õ terve, ami olyan, mint egy csodálatos utazás. Az örökkévalóságból, Isten rólunk alkotott tervéből indul, abból, amit elgondolt rólunk, aztán az élet és a halál, a fájdalom és az öröm titkán át valósul meg, hogy aztán az örökkévalóságban végződjön, Istenben, mert végre eljutunk hozzá örökre.
Chiara Luce „utazása” során egy napon összetalálkozott Chiara Lubich-kal. Ez a találkozás megváltoztatta az életét. Chiara Lubich átadta neki karizmáját és azt ajánlotta, hogy élje meg teljesen, megalkuvások nélkül, egészen annyira, hogy kizárólag az elhagyott Jézust válassza egyetlen mindenénül. Így vált lehetővé, hogy Isten megalkossa belőle azt a ragyogó remekművet, amelyet ma újra nekünk ajándékoz az egyház. Példakép lett és útitárs. Tanúsítja és bizonyítja, hogy hozzá hasonlóan mi is eljuthatunk az életszentségre, amely azt jelenti – ahogy a pápa a nagy-britanniai fiataloknak mondta – hogy eljutunk a legnagyobb boldogságra.

Láttuk, hogy minden megváltozhat: megváltozhatnak a kapcsolataink, másképp élhetjük át az örömöt és a fájdalmat, akkor is, amikor esetleg váratlan és tragikus formában jelentkezik. Tudjuk, hogy ezen túl nem elégedhetünk meg apróságokkal, nem hagyhatjuk, hogy banális dolgok kerítsenek hatalmukba minket.

Induljunk tovább ezen a lenyűgöző úton, fussunk tovább ott, ahol Isten akar bennünket, de együtt, egymással szorosan összekötve, hogy támaszt és vigaszt nyújtsunk egymásnak, ahogy Chiara Luce tette és teszi mindannyiunkkal, örökre.”

                                                                  ***

Chiara Badano életpéldája válasz arra is, amit II. János Pál pápa a „Novo millennio ineunte” kezdetű apostoli levelében az életszentségről, a közösség egyházáról és a közösség lelkiségéről ír:

»az Egyházban mindenki meg van híva az életszentségre"; „minden keresztény élet követendő irányelve marad: "Az az Isten akarata, hogy szentek legyetek" (1 Tessz 4,3). Ez a kötelezettség nemcsak néhány keresztényre érvényes: "Bármilyen rendű-rangú keresztény ember meg van híva a teljes értékű keresztény életre és a tökéletes szeretetre"« (30.)

»Ha azt kérdezzük egy katekumentől: "Meg akarod-e kapni a keresztséget?", valójában ezt a kérdést szegezzük neki: "Akarsz-e szentté válni?" Ezzel pedig a Hegyi beszéd radikális követelményeivel szembesítjük: "Legyetek hát tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes!" (Mt 5,48).« (31.)

»Ahogy maga a Zsinat is kifejtette, nem szabad félreérteni a tökéletességnek ezt az eszményét, mintha olyan rendkívüli életet feltételezne, melyre csak a szentség néhány "zsenije" képes. A szentség útjai sokfélék és mindenkinek a saját hivatásához igazodnak. Hálát adok az Úrnak, aki megengedte nekem, hogy az utóbbi néhány évben oly sok keresztényt avathattam boldoggá, illetve szentté, köztük számos világit is, akik a leghétköznapibb életkörülmények között váltak szentté. Ideje, hogy újra, meggyőződéssel, mindenki elé célul tűzzük a hétköznapi keresztény életnek ezt a "magas fokát": az egyházi közösség és a keresztény családok egész életének ebbe az irányba kell haladnia. Nyilvánvaló azonban, hogy a szentség útjai egészen személyesek, s hogy a szentség valódi pedagógiájára van szükség, mely képes az egyes személyek saját ritmusához alkalmazkodni. Ennek a pedagógiának magába kell építenie mindazt a gazdagságot, melyet a személyes és csoportos segítségnyújtás hagyományos formái, illetve azok az újabb formái tartalmaznak, melyeket az Egyház által elismert különféle társulatok és mozgalmak fogalmaztak meg. « (31.)

»A közösség otthonává és iskolájává kell tennünk az Egyházat - ez az a nagy feladat, mellyel szembetalálkozunk a kezdődő új évezredben, ha hűek akarunk maradni Isten szándékaihoz és válaszolni akarunk a világ várakozására is.« (43.)

Előszöris »„a közösségi szellem előmozdítása a feladat, ezt kell nevelési elvként magunk elé tűznünk mindenütt, ahol embert és keresztényt formálunk”; „A közösségi szellem azt jelenti, hogy a misztikus Test mélységes egységének megfelelően figyelünk hittestvéreinkre, úgy tekintünk rájuk, mint "közülünk valókra", megosztjuk velük örömeiket és szenvedéseiket, kitaláljuk vágyaikat és válaszolunk szükségleteikre, igaz és mély barátságot kínálunk nekik.”; „megadjuk a testvérnek az "őt megillető helyet", hogy "hordozzuk egymás terhét" (Gal 6,2)”; Ne essünk illúziókba: e lelki haladás nélkül a közösségalkotás külső eszközei nem sokat érnek. Lélek nélküli látszattá válnának, csak mímelnék a közösséget, nem pedig a növekedés kifejeződéseit és útját alkotják.« (43.)

Magyar Kurír

Képek: Papp Gábor, www.focolare.org, www.lanuovaregaldi.it