Egy missziós pap magyarországi küldetése

Antoon atya tavaly novemberben érkezett hazánkba és azóta Nemesvámoson él, hogy ez év április végétől megkezdje a plébánosi teendők ellátását. Az elmúlt időszak a beilleszkedés, a hívekkel való megismerkedés ill. a nyelvtanulás időszaka volt a számára. Ez év januárjában élménybeszámolóval egybekötött kiállítás keretében ismerhették meg a hívek az eddigi misszionáriusi munkásságát.

– Hogyan lett misszionárius?
– A II. világháború végén születtem Hollandiában, Apeldoornban és Arnhemben nevelkedtem. Édesanyám magyar volt, Mosonban született. Az I. világháború után, sok más magyar gyerekkel együtt került Hollandiába. Édesanyám származását tekintve így természetesen én legalább félig magyar vagyok.

Pappá szentelésem után, 1972-ben érkeztem Dzsakartába, Indonézia fővárosába. Kelet-Indonézia volt a területem, először Malukku, azután Új-Guinea. Az itt töltött idő számomra nagyon lelkes, nagyon munkás időszak volt. Több helyen, különböző beosztásokban szolgáltam. Lelkészként, plébánosként, esperesként, püspöki helynökként dolgoztam szigeteken, falvakban, az őserdőben és városokban, rendünk két missziós püspökségén. Bár a földrajzi adottságok miatt a kommunikáció nem volt mindig egyszerű, mégis nagyon gazdag élettapasztalatot lehetett itt szerezni. A lelkek gondozása és az iskolai tanítás mellett nagyon közel álltam az emberekhez a mindennapi életben is: egészségügyi gondozás, tanácsadás, együttműködés, segítség a házépítésben és sok más egyéb, mind beletartoztak a munkámba, mivel nem volt más támaszuk. Az egyik faluból a másikba való eljutás sem volt könnyű. Egy misszionárius ott vagy gyalog megy, vagy lóháton. Motorbiciklivel vagy csónakkal, esetleg fakéreg-csónakkal közlekedik, ahogy épp adódik. Nagyobb távolságokat Új-Guineában csak kisrepülővel lehet megtenni.

– Hogyan került Antoon atya mint misszionárius Magyarországra?
– A nehézségek a tartózkodási vízummal, és az a tény, hogy ma már a helyi, indonéz misszionáriusok is sokan vannak, a helyzet átgondolására késztetett. A mi indonéz MSC (a rend latin nevének Missionarii Ss. Cordis Iesu,  rövidítése: MSC – a szerk.)  tartományunk több mint 350 férfi misszionáriussal a legnagyobb. Ezért a római rendfőnökünk általános felhívására – hogy Közép-Európában kezdjünk tevékenykedni – igennel válaszoltam. 1997-ben, több mint 24 Indonéziában eltöltött év után egy nemzetközi MSC-közösségbe, Szlovákiába, a Nyitra melletti Üregre (Jarok) érkeztem. Innen később átköltöztünk Nyitra Lukov Dvorba, ahol egy lelki központ alakult. Ennek működtetését azután szerzetesnővéreink vették át. Ezt követően MSC kollégiumba kerültem Nyitrára, ahol egy belga misszionárius társammal együtt lelkipásztorkodtunk. Õ egy Pozsony melletti kórház rektoraként dolgozott, én pedig cigány családokkal kezdtem foglalkozni. Egy kis vallási közösségnek, a Béke Királynője Közösségnek – amelynek eddig nem volt papja – a lelkésze lettem. Ennek a közösségnek az a karizmája, hogy olyan gyerekekről és fiatalemberekről gondoskodjon, akiknek – támogató család híján – segítség nélkül az utcán kellene lakniuk. A nyitrai püspöktől megkapták a régi püspöki nyári rezidenciát Radosnán, amelyet helyreállítottak. Itt laktam én is éveken keresztül, együtt a közösséggel és a 18-30 éves fiatalemberekkel, akiknek a házban, a földeken és az állattenyésztésben kell dolgozniuk a – rövid ideig Pázmány Péternek is otthont adó – hajdani kastély környékén.

– Antoon atya szorosan az emberek között élt, bárhol is volt misszionárius. Mit jelent a család fogalma Kelet-Indonéziában, hogyan élnek ott a családok?
– Mivel ott trópusi éghajlat van, s az átlag hőmérséklet 28-35 fok közötti, ezen a területen nem ismerik a telet. Ebből következik, hogy az emberek idejük nagy részét nem a házakban töltik, hanem a szabadban. A házak szegényesek, nincsenek berendezve, felszerelve, szinte csak alvásra használják. Egy házban – amely leginkább egy helyiségből áll – több család is él, elsősorban a kiterjedt rokonság. Indonéziában sokkal szorosabbak a családi kötelékek, mint Európában. Ez a családi érzés érzékelhető abban is, hogy egy gyermek apjának szólítja az apja férfi testvéreit (fiatalabb apám, idősebb apám) és ugyanígy anyjának szólítja az anyja nő testvéreit is. Egy gyermeket – miután megszületik – így több asszony is körülvesz, de természetesen a vérszerinti anyja az, akivel fizikailag is szoros a kapcsolata. Az „idősebb anyáknak” is joguk van beleszólni a gyermeknevelésbe. Amennyire a gyerekek szeretnének és koruk engedi, segíthetnek a háztartásban, a házkörüli dolgokban, a kertben. A gyermekeket nagyon szeretik és óvják. Sajnos a betegségek, fertőzések miatt sok gyerek meghal még 3 éves kora előtt. Ez nagyon kritikus időszak, de amíg csak lehet az anyák szoptatják a gyermekeiket, hogy így is védjék őket. Az asszonyok egyébként szinte folyamatosan szülnek, ahogy a természet engedi, így a szoptatást is azért hagyja el az egyik gyermeknél, mert már ott van a következő éhes száj.

– Milyen korülmények között szülnek az asszonyok Kelet-Indonéziában?
– Mivel nincs kórház a falvakban, néhány törzs asszonyai a falun kívül, egy a férj által erre a célra épített kunyhóban szülnek. Egy tapasztaltabb anya, vagy bába a szülő asszonyt elkíséri és segédkezik az anya és az újszülött ellátásában. Nagyobb helyeken, városokban, van ilyen célra kialakított elsősegély hely, ahol az anyák szülhetnek. Missziós orvosok dolgoznak ezeken a helyeken, de a felszereltség nagyon szegényes. Áram sincs vagy csak egy kis áramfejlesztő aggregátor, így csak kisebb beavatkozásokra van lehetőség.

– Hogyan oszlik meg a felelősség ebben a tágan értelmezett családképben?
– Az együttélés természetes. Az unokatestvérre is testvérként, gyermekként tekintenek. A szélesebb, kiterjedt családban is mindenkinek megvan a felelőssége. A nő is és a férfi is erős, csak más-más tekintetben. A férfi dönt azokban a dolgokban, amelyekben neki nagyobb szerep jut. Dolgozik a földeken ill. ő vadászik. Az asszony erősebb abban a tekintetben, hogy ha például ő „táplálja” (ahogy ők kifejezik Új-Guineában) a disznót, akkor ő biztosítja ezzel a húst. Ha az anya adja el a zöldségeket a piacon, akkor azzal ő támogatja a családot. Így tehát megvan a tekintélye az asszonynak is. Amíg a gyermek kicsi, az anya dönt a gyermekkel kapcsolatos dolgokban, ha a gyermek eléri az iskoláskort, akkor az apa dönt. Társadalmi morál egyébként, hogy ha valaki jó állásban van, akkor ő jobban kiveszi a részét a gondoskodásból.

– Mit jelent a házasság Kelet-Indonéziában?
– A missziós területeken már tudatosan készülnek a házasságra a fiatalok. Ha megvan az elhatározás a párban és a család is igent mondott, akkor a párok 3-5 alkalommal beszélgetnek házasságkötés előtt a pappal, vagy a katolikus tanárral (aki tulajdonképpen a helyettesíti is a papot, mikor ő a másik faluban van). A misszió megjelenése óta, –100 éve – került előtérbe a házasság egyházi megkötése. A esküvő nagy ünnep az egész faluban. Sokszor 5-6 pár is összeházasodik egy-egy alkalommal és így valóban az egész falu ünnepe ez. Ha két fiatal egymásba szeret és a szülőknek, családnak nincs a házasság ellen kifogása, akkor rendben alakulnak a dolgok, ha viszont az apa nem ért egyet, de a fiatalok nagyon szerelmesek, akkor megtörténhet az, hogy a fiatalok otthagyják a családot, elköltöznek egy másik faluba. De előbb utóbb lecsillapodnak a kedélyek, és amikor a család, már nem dühös, akkor visszafogadják őket. Tizenhat évesen már sokszor összeházasodnak a párok, de tudni kell, hogy az átlag életkor is alacsonyabb náluk.

– Hogyan fogalmazná meg rendjének missziós küldetését?
– Közösségünk jelmondata: „Légy mindenek felett szeretve, Jézus legszentebb szíve!” A legfontosabb karizmánk szívből jónak lenni, és Jézus szeretetét továbbvinni. Személy szerint mindig vágytam rá, hogy egyszer Magyarországon dolgozhassak Jézus Szent Szíve Misszionáriusaként. Remélem, hogy Isten segítségével még sokáig tudok itt munkálkodni. Most itt, otthon vagyok.

C.Kőrösi Edina/Magyar Kurír