Egy nagy szeretet kalandja

Monika-Marie Stöcker egyes szám első személyben mutatja be Teréz Martin rövid, de mégis teljes életének főbb eseményeit, bőségesen merítve a szent önéletírásából, az Egy lélek történetéből. Mindent Teréz szemszögéből látunk, a regény egy tiszta lélek vallomása, aki már egészen fiatalon tudatosan szenteli életét Isten szolgálatának.

Teréz négyéves volt, amikor meghalt az édesanyja. Szüleinek kilenc gyermekük volt, közülük négyen nem érték meg a felnőttkort. Teréz volt a legkisebb gyermek, édesapja és nővérei nagy szeretettel nevelték. Két nővére közül azonban Pauline és Marie hamarosan beléptek a karmelitákhoz, elszakadva a családtól. A kislány Terézt tehát sorozatban érik a súlyos veszteségek, s ez érthető módon rendkívüli módon megviseli; úgy érzi, az élet nem áll másból, csak fájdalmakból és szenvedésekből. Lelki beteg lesz, amely fizikai tünetekkel jár: „Fájt a fejem, szúrást éreztem az oldalamban és a szívem tájékán… Az arcomat oly mértékben ellepték a pattanások, hogy még a tükörbe is szégyelltem belenézni.” Két misztikus élményben részesül azonban, amelyek hatására alapvetően megváltozik. Mivel állandó lelki és testi fájdalmai miatt úgy érzi, e földön senki sem segíthet rajta, 1883 pünkösdjén Szűz Máriától kér segítséget, hogy könyörüljön rajta. Mária meg is jelenik előtte, s a Megváltó anyjának látvány lenyűgözi: „… sohasem láttam szebbet nála. Arca kimondhatatlan jóságot és gyöngédséget sugárzott, elbűvölő mosolya lelkem legbelső zugáig hatott. S ekkor minden szenvedésem szertefoszlott, mint a köd a felkelő Nap előtt.” Ám a boldog öröm csak rövid ideig tart, a lelki gyötrelmek továbbra is kínozzák, s ekkor Istenhez fordul, maximális bizalommal és hittel. „Gyakran bezárkóztam a szobámba, és imádkoztam…, elmeséltem Istennek mindazt, ami nyomasztott. Kire is bízhattam volna megannyi nyomorúságomat?” A Terézben végbemenő tökéletes lelki átalakulás 1886 karácsonyán, a szentáldozás közben következik be, „Jézus megváltoztatott… egy pillanat alatt beteljesítette, ami nekem tízévi erőfeszítés után sem sikerült. Éreztem, amint a szeretet beköltözik a szívembe, hogy örömet szerezzek másoknak!”

Ettől kezdve, vagyis nem egészen tizennégy éves korától Teréz életcéljának, Istentől kapott küldetésének tekinti, hogy a jóra törekedve minél több lelket megmentsen. Hatalmas boldogsággal tölti el a tudat, hogy Isten szereti: „Isten szeret engem! Isten olyannak szeret, amilyen vagyok! Végre akadt valaki, aki múlhatatlanul szeret! Minden emberi vonzalmat és szeretetet el lehet veszíteni…, de Isten mindig szeret, mindig, vég nélkül!” Teréz a legradikálisabb Krisztus-követést valósítja meg, s a Jézus iránti szeretetét szeretné tettekbe önteni. Egész életét Istennek akarja szentelni. Követve nővéreit, ő is belép a karmelitákhoz. Mint írja: „… azért követtem Isten hívását a Kármelbe, hogy minél több lelket menthessek meg a gonosz hatalmától Jézus Krisztus királyom számára.”

Ám a szenvedés továbbra is kísérője marad. Nem sokkal a karmelitákhoz való beöltözését követően Teréz szeretett édesapjának az elméje elborul, szanatóriumba kerül. Lisieux-ben gonosz szóbeszéd terjed, hogy a három karmelita nővér – Pauline, Marie és Teréz – a bűnösök apjuk siralmas állapotáért. (Teréz kedvenc nővére, Céline apjuk halála után szintén csatlakozik a karmelitákhoz – a szerk.) A három nővér lelki kínokat áll ki ezek miatt. Mint mindenben, ebben is azt kutatják, mi az Úr akarata mindezzel. Teréz az édesapját idézi, aki egy tisztább pillanatában közli az orvossal: „… tudom, miért küldte rám a Jóisten ezt a megpróbáltatást: egész életem során sohasem kellett megaláztatást elviselnem – legalább egy jusson ki nekem is.” Teréz szerint édesapja teljesen eggyé vált Jézussal, aki így imádkozott a Getszemáni-kertben: „Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a kelyhet! De ne az én akaratom teljesedjék be, hanem a tiéd!” (Mt 26,39). Teréz, Pauline és Marie is készen álltak arra, hogy kiürítsék ezt a „keselyű kelyhet”, és mindhárman hittek benne: „Az égben bizonyára felismerjük majd, hogy Apa szenvedésének időszaka életünk leggyümölcsözőbb szakasza volt. A megpróbáltatások és a szenvedések megtisztítják szívünket az önszeretettől, az önzéstől és a büszkeségtől, belülről teljesen felszabadítanak minket.”

Teréz tudatosan törekszik arra, hogy szent legyen, s a legkisebb lehetőséget sem mulasztja el, hogy Jézusnak örömet szerezzen. Saját személyisége teljesen feloldódik a Krisztus iránti szeretetben, „Semmiben sem akartam a magam törekvései szerint cselekedni. Jézusom szeretete – ez volt minden, amire vágytam. Mindaz, ami az enyém, az övé.”

Terézből a legparányibb büszkeség és önteltség is hiányzik. Összehasonlítva magát a nagy szentekkel – Szent Ágostonnal, Assisi Szent Ferenccel, Avilai Terézzel, Keresztes Jánossal –, megállapítja: „… közöttük és közöttem ugyanaz a különbség mutatkozik, mint egy felhőkbe burkolózó hegyorom és egy homokszem között, amelyre ügyet sem vet senki.” Teréz számára „a napnál is világosabb”, hogy nem képes nagy tettekre, de ez nem bátortalanítja és nem is kedvetleníti el, mert rendíthetetlenül hisz abban, hogy ha Isten akarata, hogy minden ember szent legyen és a mennybe jusson, „akkor mindenképpen lennie kell egy bárki számára hozzáférhető útnak.” Teréz számára ez az út a „kis út”, Jézushoz fordulni bizalommal és szeretettel, de soha nem a saját maga ügyében, hanem másokért. A „kis úton” „semmi sem nyúlik át a megszokott emberi élet keretein. Egyvalamire azonban feltétlenül szükség van: a nagy, erős és hűséges szeretetre, amellyel köznapi kötelességeinket teljesítjük. Egyre megy, hogy kinek mi a dolga: iskolában vagy más munkahelyen, a főzőedények mellett vagy az istállóban, kórházban vagy betegágyban… csak a szeretet számít!”

Teréz ennek szellemében tevékenykedett a kolostorban is; ha kellett, mindenkit kiszolgált, és sohasem érezte ezt tehernek. Az ima és a szentmise volt számára az a két forrás, amelyből boldogságot és erőt merített.

Természetesen Terézt sem kerülték el a kísértések, így mélységes ellenszenvet érzett egyik nővértársa iránt, de sok ima és neki tett szolgálat révén sikerült tompítania magában ezt az érzést. Meglátta a nővérben Jézust, ezért képes volt kedvesen mosolyogni, segíteni neki, ha szükséges volt. Ugyanígy megkísértette Terézt a sötétség, az, hogy a halállal minden véget ér, s a túlvilágon nem Isten vár ránk, hanem a „semmi” sötétsége. Teréz e kemény hitpróba révén felismeri, hogy vannak olyanok, „akik szemernyi hit vagy a remény egyetlen szikrája nélkül csak az anyagra, az anyagiasságra építik egész életüket.” Ekkor is Jézustól remél vigasztalást, és a hitetlenekért is imádkozik: „Számtalan alkalommal mondtam a Jóistennek, hogy minden istentelen gondolat ellenére egyedül benne hiszek. Jézus bocsánatát kértem minden hitetlen nővérem és fivérem számára, és azt mondtam neki: kész vagyok egy asztalnál ülni velük addig, amíg közülük a legutolsó is megtalálja fényességes országát.”

Teréz nem elégedett meg azzal, hogy itt a földön mentsen lelkeket, néhány hónappal halála előtt fogalmazta meg azt a vágyát, ami az örökéletbe vetett hitét is bizonyítja: „Lelkeket akarok menteni, és meg akarok feledkezni magamról értük; halálom után is folytatni akarom a lélekmentést… Ha a Jóisten meghallgatja óhajomat, égi létemet a földön fogom gyümölcsöztetni az idők végezetéig. Mennyei létemet arra akarom használni, hogy a földön jót tegyek. Igen, amikor az égben leszek, rózsákat fogok a földre hinteni.” Teréz Istenbe vetett bizalma és merészsége ekkor már szinte nem ismer határokat: „Az égben a Jóistennek minden kérésemet teljesítenie kell, hiszen én is teljesítettem az ő akaratát a földön.”

Teréz azonban, hasonlóan oly sok más szenthez, a maga számára soha semmit sem kért Istentől, mindig csak az egyházért, az emberek megmentéséért. A jóra való törekvés hatotta át minden cselekedetét, az a hit, hogy a maga területén mindenki jobbá teheti a világot.

*

A könyv az Etalon Kiadó Etalon Kiadó Sugárzó Életek sorozatában jelent meg, 2008-ban.

Bodnár Dániel/Magyar Kurír