Életünk mint ajándék és feladat – 2006. szeptember 25.

A mai ember nem Istenből, hanem Isten helyett akar élni. Mintha Isten útban lenne neki. Csak akkor veszi észre, hogy valami baj van, amikor személytelennek, gépiesnek érzi az életet. Azon veszi észre magát, mintha a világnak nem szerves része, hanem egy alkatrésze volna. Ez nem véletlen, hiszen ha Istent kizárjuk az életünkből, vele együtt a személyes jelleget is kizárjuk. Mi pedig önerőből nem tudunk igazán személyessé válni, mert bűneink miatt nem vagyunk kellően hajlékonyak.

Isten személyei teljesen önmagukat adják, és így lesznek önmaguk. Sőt ez az önajándékozás még kifelé is sugárzik. Így születik a teremtett világ. Mi viszont csak részben tudjuk adni önmagunkat, s nem biztos, hogy eljutunk arra a szintre, hogy sugározzunk is kifelé. Pedig mindenki erre kapott meghívást. A leghitelesebb embereknél láthatjuk ezt az életminőséget, akiket haláluk után szentként tisztelünk.

Életünk ajándék és feladat. Akkor élünk igazán, ha életünket nem befejezettnek, hanem megkezdettnek tekintjük, hogy Isten országába belefejlődhessünk.

Sánta János