Elhunyt az ország legidősebb papja

„Imádkozzatok érte, de remélem, hogy már ő imádkozik értünk odaátról!” – ezekkel a szavakkal zárta Horváth Achilles budai ferences házfőnök rendtársainak írt levelét, melyben közölte a szomorú hírt.

Boros Gyevi Imre még az első világháború előtt, 1914. június 2-án született Zentán, nyolcgyermekes család hetedik gyermekeként. Egy szerzetes nagynéni sokat imádkozott azért, hogy a kis Imréből pap legyen. Adott is neki egy Szent Antal-képet, amit a fiúcska addig-addig nézegetett, hogy aztán az elemi elvégzése után az akkor már Jugoszláviához tartozó terület ferences kisszemináriumába jelentkezett. Mire a teológiát Zágrábban elvégezte, szülőföldjét, Bácskát ismét Magyarországhoz csatolták. A ferencesek gyöngyösi teológiai főiskoláján tette le utolsó vizsgáját, és Egerben szentelték pappá 1941 novemberében.

Az újmisés szerzetes a siklósi és a máriagyűdi ferences rendházban szolgált a rendek szétszóratásáig. Baranya megye horvátok lakta településeinek lelkipásztora és a híres gyűdi kegyhely gyóntatója volt. Amikor 1950 nyarán egy éjszaka dörömböltek a rendház kapuján, azt gondolta: valaki most is gyónni akar. Kaput nyitott, és akkor látta, hogy nem gyónni akarnak, „hanem inkább minket gyóntatni…” – mondta a remek humorú Imre atya a halála előtti utolsó interjúban. Ávósok álltak ott, hogy elhurcolják a barátokat.

Kecskemétre vitték, ahonnan néhány hónap múlva a rendi ruhájától is megfosztott szerzetest sokadmagával szélnek eresztették. Boros Gyevi Imre csak abban bízhatott, hogy horvát nyelvtudása miatt előbb-utóbb szüksége lesz rá a pécsi püspökségnek, ahol sok horvát nemzetiségű katolikus él. Így is történt: Baranyában, majd miután onnan a hittanoktatás melletti bátor kiállása miatt kitiltották, Tolnában szolgált 1957-ig. Utána Mohácson, majd ismét kis, horvátok lakta baranyai falvakban működött 1988-ig, amikor nyugdíjba vonult, és a pécsi irgalmasok templomában lett kisegítő lelkész.

A rendszerváltozás után a ferencesek, akik négy évtizeden át mindössze két iskolában folytathattak oktató-nevelő munkát, számos templomot, plébániát és kolostort visszakaptak, de plébánosi gyakorlattal rendelkező tagjuk nemigen volt. Így aztán egyszer csak kopogtattak Imre atya pécsi otthonának kapuján; most nem az ávósok, hanem Hegedűs Kolos provinciális, és kérte a pécsi püspökség nyugdíjas papját, hogy térjen vissza a rendi keretbe.

Imre atya engedelmesen igent mondott, de azt kérte, hogy korára való tekintettel ne bízzanak rá vezetői feladatot. Mikor azonban megérkezett a rend budai kolostorába, a szerzetestársak kórusban éljenezték „az új szécsényi plébánost”. A nyugdíjas évek átmenetileg megszakadtak. Négy évig a nógrádi városban vezette az egyházközséget, majd Mátraverebélyen volt házfőnök még egy évig, s csak utána adatott meg neki, hogy egyszerű kisegítő lelkipásztor: gyóntató és miséző lehessen.

Boros Gyevi Imre atya nagyon várta az idei tavaszt, hogy szokása szerint naponta hosszú sétákat tehessen a Margit körúti rendház kicsiny kvadrumában. Egészen a legutóbbi hetekig valóban rendszeresen sétált, olvasott, vendégeket fogadott, keresett lelki vezető volt. Szerény, figyelmes és igen kedves ember volt, aki ferences papi hivatásához a legnehezebb időkben is hű maradt.

2011-ben, rubinmiséjén  azért adott hálát, hogy az Úr mindig megsegítette, és mint mondta: „talán” valamit tett az Úr dicsőségére. Újmisés és rubinmisés jelmondata ugyanaz volt: „Jöjjön el a Te országod!”

A hosszú élet titkáról Imre atya akkor huncut mosollyal így nyilatkozott: „nem szabad a szuszogást abbahagyni”. Büszke volt rá, hogy testvérbátyja néhány éve 106. életévében adta vissza lelkét a Teremtőnek. Imre atya is szerette volna megérni 100. születésnapját. Ez nem adatott meg neki. A szuszogást abbahagyta.

Isten nyugosztaljon, Imre atya!

Szerdahelyi Csongor/Magyar Kurír