Élni muszáj – Leben muss man – A kismarosi elhurcoltak emlékére

Arról, hogy a munkatáborba kényszerítettek milyen szörnyű szenvedéseken mentek keresztül, a nagy nyilvánosság előtt évtizedekig nem lehetett beszélni. Az igazság megismerése csak a rendszerváltozás körüli időkben vált lehetségessé. A kilencvenes évek közepén a Falumúzeum kezdeményezésére megszólaltak a kismarosi túlélők. A kötet az ő visszaemlékezéseiket és hozzátartozóik történeteit tartalmazza.

Az átélt gyötrelmek mellett – mit jelentett számukra a fagyoskodás, az éhezés, a szenny, a tetű, a poloska, a legyengült fizikai állapotuk ellenére is megkövetelt nehéz munka, hogyan viselték el a mindennapi megaláztatásokat – a túlélő kismarosiak múltidézésében kiemelten jelenik meg az összefogás. A békeidőben szinte elképzelhetetlen kiszolgáltatott helyzetben, amikor az alárendelt személynek semmiféle joga nincsen és a gyengeség megbocsáthatatlan bűnnek számít a feljebbvalók szemében, minden gesztusnak különleges jelentősége van, elsősorban a szolidaritásnak és az áldozathozatalnak. Poldauf Mária felidézi, hogy miután jéggé fagyott nagylábujja fölengedett, hatalmas hólyag nőtt rajta, így egyik fogolytársa, Éberli Margit az édesapja cipőjét adta rá, mert három kilométert kellett gyalogolnia, hogy a lábán keletkezett hólyagot fölvágják. Mária napokig nem tudott járni, Koch Tercsi a hátán hordta az ebédlőbe, mert nem engedték, hogy az ételt a barakkba hozzák. Bányai (Bauer) Gabriella édesapja elmúlt már 45 éves, így nem vitték volna el a munkatáborba, azonban önként jelentkezett, vállalva a bizonytalant és a sok megpróbáltatást, hogy erőt és kitartást adjon lányának.

Az anyai szenvedés archetípusát testesíti meg az egyik visszaemlékező, Müller Róza édesanyja, akinek négy gyermekét, három lányát és fiát hurcolták el a szovjetek. Róza eleinte mintha nem fogta volna fel helyzetét, kényeskedett, nem evett semmit. Az előbb említett Éberli Margit mentette meg a haláltól, azzal, hogy könyörgés helyett ráijesztett: ha nem eszi meg az ételt, lecsukatja: „Idehívom a tisztet, és megmondom neki, hogy akarattal nem eszel. Te nem akarsz hazajönni?” Margit attól kezdve megevett minden ételt. A táborban vált igazán felnőtté: amikor meghalt az első fogvatartott, Meininger Erzsi, rádöbbent, hogy ez bármikor bekövetkezhet bármelyikükkel. Munka közben rózsafüzért imádkozott társával, Bauer Tercsivel, Szűz Mária közbenjárását kérve, s ma is vallja: „Ez volt, ami minket életben tartott, semmi más.” A könyv egyik legszebb története Róza nővéréhez, Juliannához, Wiedermann Imrénéhez fűződik: 1944 decemberében már közel volt az orosz front, ágyúk, puskák hangja zavarta meg a karácsony csendjét. A Megváltó Isten, Jézus Krisztus születésekor tetőfokára hágott az erőszak, a másokkal együtt pincében rejtőzködő Julianna pedig mindenórás állapotos volt. Az orosz tiszt nagy nehezen meghallgatta könyörgését, így hazamehetett. Otthonában, az ágya fölött lévő Jézus Szíve-kép előtt családtagjai térdepelve imádkoztak érte, születendő gyermekéért és a pincében rejtőzőkért.

A visszaemlékezések alapján egyértelmű, hogy az itthon maradottak és az elhurcoltak lelkében is jelen volt az aggodalom, a kétségbeesés, a szomorúság, az a szörnyű eshetőség, hogy hazájuktól és szeretteiktől távol halnak meg, de többségük mindvégig bízott Istenben, imádságos lélekkel tartotta ébren a reményt, nem hagyta azt kialudni. A munkatábort túlélők egyike, Mester József így mond köszönetet Hazatérők imája című fohászában: „Édes, jó Istenünk! Mivel háláljuk meg kegyes voltodat? Szülőföldünktől messze-távol, szenvedésünk egész ideje alatt csak kérni tudtunk Tőled, s megnyugvással mondani: legyen meg a Te szent akaratod. Számtalan életveszély között, s lelki harcunk tetőpontján mellettünk voltál, őrzőangyalaid által tartottál vissza bennünket attól, hogy az örök halál által megásott sírba zuhanjunk. Földi szenvedésünk keserű óráiban ellened elkövetett vétkeinket bánatos szívvel ismerjük be, és esedezve kérünk, töröld ki azokat a múlt könyvéből. Bánatkönyvünk záloga pedig legyen a sok testi és lelki szenvedés, melyet számkivetésünk egész tartalma alatt kellett átélnünk.”

A visszaemlékezők célja, hogy ébren tartsák a jövő generációjában a történteket, hogy soha többé ne ismétlődjenek meg az ehhez hasonló borzalmak.

A kiadványt Néder Sarolta gondozta, Révuti Norbert szerkesztette. Történész szakértő Bognár Zoltán.

A könyvhöz két DVD-t is csatoltak a szerkesztők. Az élni muszáj című dokumentumfilm a kismarosi, A történelem mi vagyunk pedig a nagymarosiak emlékére készült. Mindkét művet Tóth Tamás rendezte.

Révuti Norbert (szerk.), Élni muszáj – Leben muss man – A kismarosi elhurcoltak emlékére, Német Nemzetiségi Önkormányzat, Kismaros, 2017.

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír