Előfordul, hogy imádkozom az ellenségeimért

Amikor tengeren van, a 28 éves Jean-Michel Hourquebie gyakran visszahúzódik a hajó egy „csendes zugába”. Haditengerész társai mit sem tudnak arról, hogy ilyenkor mi zajlik benne. „A Szűzanyához imádkozom – meséli a tengerésztiszt, akinek az a feladata, hogy lőszerrel lássa el az anyahajóról felszálló repülőgépeket. – Arra kérem, hogy vigyázzon a családomra.” A fiatalember az imából merít erőt, hogy szembenézzen a feleségétől és a kisfiától való hosszú távollétek alatt jelentkező magánnyal. Január végén ismét elhagyja a bretagne-i Landivisiau légibázisát, hogy négy hónapig a Charles-de-Gaulle-on, a francia hadsereg legjelentősebb repülőgép-anyahajóján teljesítsen szolgálatot. Feleségével nem sokkal korábbra várják második gyermekük megszületését.

Jean-Michel szilárdan bízik az életben és a jövőben, amiben nagy segítségére van keresztény hite, melyet nagymamája és nagynénje adott át neki. Hite segítette abban is, hogy feldolgozza az édesanyja hirtelen halála okozta traumát és depressziót. „Amikor kihajózom, nincs bennem félelem, a hozzátartozóim jobban féltenek, mint én magamat. Tudom jól, hogy a repülőgép-anyahajók az első létesítmények, melyeket háború esetén az ellenség megpróbál kilőni. De én azért vagyok ott, hogy a hazámat szolgáljam, és hiszek abban, hogy a fizikai halál nem egyenlő a lélek halálával. Életem minden balesete arra tanított, hogy mindig van remény. Hiszem, hogy az Úr mindig vezetni fog utamon.”

A landivisiau-i bázis egy másik pontján Stan hasonló belső élményeket él át. A 17F – egy 12 vadászbombázóból (Super-Étendard) és 15 pilótából álló egység – parancsnokaként gyakran kell életveszélyes helyzetekkel szembenéznie neki magának és az általa irányított embereknek is. 2008-ban már negyedszer vett részt egy afganisztáni akcióban. Lotaringiában, gyakorló katolikus családban nőtt fel, és a haditengerészeti iskolába kerülve mindjárt az elején felmerült benne az alapvető kérdés: Hogyan lehet összeegyeztetni a fegyverhasználatot az evangélium testvériségre és szeretetre vonatkozó tanításaival?

„Amint meghoztam a döntést, hogy a seregbe állok, az ellentmondás eloszlott bennem, bár tudom jól, hogy a keresztények számára ez első pillantásra érthetetlennek tűnik.” Azzal kapcsolatban, hogy mit tesz, ha „katonai kötelessége” folytán bombát kell ledobjon egy ellenséges területre, így nyilatkozik: „Ha emberi életet kell kioltanom, Isten ítéletére bízom magam. Afganisztánban a terrorizmus ellen és a békéért harcolunk. A fegyverek bevetésére pedig csak akkor kerül sor, ha már minden más lehetőség kimerült.” A 17F parancsnoka tisztában van a tettei súlyával, még ha ellenségeivel nem is kerül közvetlenül szemtől szembe. „Előfordul, hogy imádkozom az ellenségeimért, és azokért az emberekért, akiket a bombáim elérnek.”

Mint minden keresztény katonánál, a hit az ő esetében is szigorúan magánügy. „Ebből a forrásból merítek azokban a pillanatokban, amikor könnyű lenne pánikba esni.” A pilótái látják, amikor a repülőgép-hordozón misére megy, de soha nem említik előtte a dolgot.

„Sem nem reklámozom, sem nem titkolom, hogy hívő vagyok” – mondja Olivier Redoulez korvettkapitány. A hit az ő esetében – épp úgy, mint Stannél – elsősorban az alá beosztott emberekkel való bánásmódban nyilvánul meg: odafigyel rájuk, és megbecsüli munkájukat és személyüket. A vallás kérdését a katonák világában elsősorban a hívők és nem hívők közötti kölcsönös elfogadás jellemzi. Néhány viccet meg-megeresztenek, de semmi több. „Egy hajón három tabutéma létezik: a politika, a pénz és a vallás” – folytatja Olivier Redoulez. A hajó csapatának többsége azonban tudja róla, hogy hívő. „Egy etiópiai keresztet tettem az íróasztalom fölé, de nem csináltam kápolnát a helyiségből.” Amikor a munkája engedi, a Bibliát olvassa, ami minden útja előtt bekerül a táskájába.

A fedélzeten a vallási élet is a folyamatos munkavégzés szükségleteinek van alárendelve. Szó sem lehet róla, hogy valaki elhagyja a posztját azért, hogy misére menjen. A Charles-de-Gaulle-on két misét mondanak vasárnaponként, a kápolna pedig folyamatosan nyitva van. A tábori lelkész a csapatok tagjai között uralkodó légkör nélkülözhetetlen fokmérője, aki úgy nyújt lelki és emberi támogatást a katonáknak, hogy közben nem számolja a munkaóráit. „Ott élek a fiúk között, gyakran az éjjeli őrségben is velük vagyok, ami nagyon jó alkalmat nyújt a komoly beszélgetésekre.” – mondja Rémi Caillaud domonkos atya, a bresti bázis lelkésze.

Landivisiau-ban is hasonlóképpen, Joseph-Tâm Nguyen Lê atya sokkal inkább a folyosó egy félreeső zugában ad lelki segítséget a katonáknak, mint lelkészi irodájában. Az a meleg hang, ahogy a katonák – rendfokozattól és felekezeti hovatartozástól függetlenül – a papról beszélnek, ékesen bizonyítja, hogy az atya meghatározó tagja közösségüknek.

Arnaud Dubois, 33 éves szakaszvezető részt vett az 50. nemzetközi katonai zarándoklaton Lourdes-ban. „Egy este véletlenül elefántcsontparti katonákkal találkoztunk. Elmesélték, hogy részt vettek a 2004-es bouakéi bombázásokban. Ami engem illet, én akkor éppen Elefántcsontparton voltam a francia sereggel.” Arnaud Dubois hirtelen szembe találta magát azokkal a katonákkal, akik ellen harcolt. Azon az estén a tegnapi ellenségek elbeszélgethettek egymással. „Megosztottuk egymással a saját verziónkat a történtekről. A katonák nem játékszerek Isten kezében. Tudatában vannak a cselekedeteiknek.”

Magyar Kurír

A kép illusztráció.