Eltűnt a pápa!

Nanni Moretti olasz filmrendező egy olyan esetet vitt vászonra, amilyen még nem történt a pápaválasztások történetében. A konklávé összeült, gondterhelt, fohászkodó bíborosok szavaznak arról, melyikük legyen a következő pápa. Ne engem Uram! – suttogják egyre többen. A soron következő körben az esélyesek versenyeznek, eközben a téren a tudósítók azt találgatják, vajon fehér vagy fekete füstöt látnak. Végül az utolsó körben megszületik a döntés, és egy addig esélytelennek tartott bíborosra esik a választás, akiről elsőre látszik, hogy jó ember, amolyan joviális nagypapa-típus. 

Az új pápa azonban megijed, és amikor épp bejelentenék a nevét a Szent Péter-bazilika balkonjáról, elrohan. Senki nem tudja, mit tegyenek most. Végül hívnak egy pszichoterapeutát, akit a rendező játszik. Persze előtte a bíborosok vezetője elmondja neki, hogy igazából a lélek elképzelése szemben áll a tudatalatti koncepciójával, de azért mégis őt hívták, mert ő a legjobb. Amint nekikezd a terápiának, a bíborosok nem távoznak, ami láthatóan feszélyezi a terapeutát. A beszélgetés elején az is kiderül: semmiről sem kérdezheti a pápát, ami fontos volna egy pszichoterapeutának. Ráadásul nem hagyhatja el a Vatikánt, amíg nyilvánosságra nem hozzák a pápa nevét. 

Mikor kiakad, és megkérdezi, miért őt hívták, azt mondják neki: azért, mert ő a legjobb. Ő annyit felel: szerinte ez átok. A pápát pedig el kellene vinni a feleségéhez, aki a második legjobb (és mint később kiderül, akitől elvált, tehát ő is felelősség-problémával küzd - amiről Kiss Ulrich szerint szól a film). Itt felfedezhető némi párhuzam a terapeuta és a pápa közt: egyikük sem tartja nagy áldásnak pozícióját. A pápát végül elviszik a pszichoterapeuta feleséghez, azonban ezután megszökik, és napokig nem találják. Miközben lázasan keresik, a terapeuta röplabda-bajnokságot szervez a bíborosoknak.  

Első hallásra talán azt gondolhatnánk, egy újabb Vatikán-ellenes alkotással van dolgunk, erről azonban szó sincs. Nem tudom, a rendező szándéka mi volt, amit azonban létrehozott, az egy aranyos gondolatkísérlet, mese. A felvetés valóban izgalmas: mi lenne, ha még azelőtt meggondolná magát egy frissen megválasztott pápa, hogy kihirdetik a nevét? 

Végre betekinthetünk a Vatikán kulisszái mögé! - ilyen érzése van a nézőnek, amikor a kamera segítségével a konklávén találja magát, és még a bíborosok gondolatait is hallhatja. Ráadásul a rendező elkerülte a klasszikus, népszerű, Dan Brown-féle bulváros receptet: nincs gyilkosság, nincs szex, csak Vatikán. (Mondjuk egy szálloda portása felveti a filmben, hogy biztos meghalt az újonnan választott pápa, azért nem hirdetik ki a nevét, és most újat választanak, de ez inkább ironikus kiszólás lehet a rendező részéről.) Hús-vér emberek vannak, bíborosi ruhában, akik szeretnek kártyázni, el akarnak menni egy kiállításra és beülni egy cukrászdába, és lelkesen szurkolnak csapatuknak a bajnokságban. 

Az olaszos hév azonban átitatja a filmet: a konklávé során és a várakozó bíborosokat ábrázoló jelenetek közt is akad túljátszott, színpadias, mesterségesen patetikus rész. Emellett számos szépen megkomponált kép akad a filmben, amelyek azonban kicsit mesterséges ízt kölcsönöznek neki, mintha egy-egy jelenet egy-egy festményt, fotót vinne színre.

Az alkotó nem viszi végig azt a lelki vonalat, amit a tépelődő, eltűnt pápa, valamint az ateista pszichoanalitikus világlátása kínál: igazán érdekes történet kerekedhetett volna ki a két egymásnak feszülő világlátás két együttműködésre ítélt képviselőjének párbeszédéből (persze ehhez az is kell, hogy a pszichoanalitikus felléptekor élesen szembe állítsák egymással a hitet és a pszichoanalitikát, annyira, amennyire talán nem állnak egymással szemben a valóságban). Ugyancsak nehezen hihető, hogy a bíborosok olyan megoldást választanának a pápa visszavitelére a Vatikánba, amit a filmben választanak, ellenben mégiscsak egyéni és sajátos az ötlet.  

Nanni Moretti mozija (amelyet eredeti, vatikáni helyszíneken forgattak) az elején sokkal mélyebbnek, lelkizősebbnek és feszültséggel telibbnek ígérkezik, számos kihagyott lehetőséget, elvarratlan szálat tartalmaz, így végső soron egy érdekes, aranyos mesével ajándékoz meg minket, amit mégsem időpocsékolás megnézni. 

A számomra legemlékezetesebb mégis az, amikor az új pápa feladatának magányosságára célozva, bíborostársaira utalva azt mondja: azelőtt rengeteg szívélyes jóbarátot ismert, de mióta megválasztották, azóta nem ismeri azokat az embereket. 

Nanni Moretti: Habemus papam - Van pápánk! színes, feliratos, olasz-francia vígjáték, 102 perc, 2011

Szilvay Gergely/Magyar Kurír

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!