Elvitte őt Jézushoz – Veres András interjúkötete

Az idén ötvenéves főpásztor az 1948-ban szomorú hírnévre szert tett Pócspetriben született. (A falu akkori plébánosa, a rákosista hatalommal az egyházi iskolák védelmében bátran, krisztusi hittel szembeszálló, később éveket börtönben töltő Asztalos János távoli rokona Veres Andrásnak: dédnagyanyja, Asztalos Rozália Asztalos János édesapjának volt a testvére, s Veres András szüleit is ő eskette.) Veres András élete vezérelvének tartja, hogy mindig azt a szolgálatot végezze, amit az egyház éppen kér tőle. Vallja: „Nyitottnak kell lennünk az élet előttünk álló feladataira, választásaira és kihívásaira. A körülmények, a nevelők, a szülők és mások által az Úristen egyértelmű jeleket ad, különösen akkor, ha az ember önmagában is vizsgálja: mit és hogyan szeretne valójában cselekedni? Mikor érezné magát tényleg boldognak? S akkor világossá válik, mi az, amire az Úristen meghív minket. Nemcsak a papságra, hanem minden más hivatásra is vonatkozik ez.”

A szombathelyi megyéspüspök évekig volt a püspöki konferencia titkára. Markánsan, egyértelműen fogalmazza meg véleményét társadalmi, politikai kérdésekről is. Szerinte 1990-ben nem rendszer-, hanem módszerváltás történt. A magyar „demokráciát” rendkívül hiányosnak érzi: „Saját véleményüket abszolutizálva csatároznak a politikusok, nézeteik gyakran semmiféle viszonyban nincsenek az igazsággal. Sokszor pusztán gonosz szándékok ismerhetők föl a szólamok mögött. Ezért tartom igen szomorúnak a helyzetet. Az értelmiségieknek, s mindazoknak, akik képesek túllátni a gyarló, olykor rosszindulatú, önző igényeken, nagy felelősségük van abban, hogy fölhívják a figyelmet az igazságra. Az értelmiség azonban megosztott. Nemegyszer azok hangja erősödik fel, akiknek a pillanatnyi politikai hatalom nagyobb megszólalási lehetőséget kínál. Véleményükkel uralják a médiumokat, ezáltal kissé a közgondolkodást is. Ezt visszataszítónak, az értelmiség részéről elfogadhatatlannak tartom.” Veres András figyelmeztet az értelmiség felelősségére, „sokkal nagyobb figyelemmel és alázattal kellene egy-egy társadalmi kérdéshez, szélesebb értelemben mindahhoz viszonyulni, amit igazságnak tartunk. Olyan párbeszédre lenne szükség, amely valóban az emberek, a köz javát szolgálja, ezáltal az igazság érvényesüléséhez vezet.”

Azzal a sokat vitatott kérdéssel kapcsolatban, hogy politizálhat-e az egyház, a püspök emlékeztet rá, hogy az egyház önálló intézmény az adott társadalmon belül, „amelynek kötelességei mellett jogai és elvárásai is annak. Ebből következik, hogy az egyház vezetőinek kötelességük megjeleníteni a társadalmon belül az általuk képviselt közösség szempontjait és értékrendjét… Ez a társadalom a miénk is, másokhoz hasonlóan adófizető polgárok vagyunk. Méltán várjuk el, hogy a vallásos emberek igényei és jogai ugyanúgy érvényesüljenek, mint a nem hívőké – hacsak nem ateista diktatúrában élünk. Akkor pedig az ellen kell küzdenünk. Ha ellenben demokráciában élünk, akkor mindenki azonos jogokkal rendelkezik, senkitől nem lehet elvitatni, hogy vallásosként legyen jelen teljes joggal a társadalomban. A vallásos emberektől nem kell félni. Õk mindig a húzóerőt adják a társadalom életében.”

Veres András szomorúan szól arról, hogy napjainkban társadalmi szinten vált elfogadottá az erkölcstelenség: „Ez a legnagyobb bűne a mai politikának. Ebben nemcsak a baloldal vétkes, a jobboldalon is vannak bűnösök, még ha arányaiban kevesebben is, akik nem mutatnak pozitív erkölcsi mintát.” A főpásztor figyelmeztet a politikusok kiemelt felelősségére: „Nem szabadna a közfelfogáshoz igazodniuk, vagy ahhoz, ahogyan a társadalom nagy része él. Az a felelősségük, hogy jogilag megfelelő, s erkölcsi értelemben is eligazító törvényeket hozzanak, ezeket tartassák be, s elsősorban magukra vonatkoztassák. Kevés, nagyon kevés politikusnál érzem ezt a törekvést, ezért is aggasztó számomra a mai társadalmi helyzet.” Ám a kedvezőtlen jelek ellenére Veres Andrásban erősebb a bizakodás, „még mindig vannak, akik nem veszítették el erkölcsi tartásukat.” A püspök a jelenkor egyik súlyos politikai hiányosságának érzi, hogy a belpolitikai életben nincs jelen markánsan, meghatározóan egy keresztény párt, „illetve nem úgy szerepel, ahogyan elvárnánk tőle. Határozottabbnak kellene lennie, nézeteiben biztosabbnak, s akkor többet is elérhetne. Remélem, előbb-utóbb bekövetkezik ez, mert nemcsak a keresztényeknek, hanem a nem keresztényeknek is szükségük van erre.”

Kemény kritikát fogalmaz meg a püspök az Európai Unióról is, azt állítva: „… ma már nem demokratikus intézmény… az Európai Unió aligha marad fenn sokáig, ha megkérdőjelezi az alapvető, egyetemes erkölcsi értékeket… nem is a keresztény értékeket kérdőjelezik meg, hanem a természeti törvényeket, amelyek persze gyakorlatilag azonosak az isteni törvényekkel. Ha egy közösség szándékaiban, életvitelében ellent mond ezeknek, képtelen tartósan fennmaradni. Kérjük Istent, az Európai Unió életében, jogalkotásában, életformájában és vezetésében pozitív változás következzen be. Pillanatnyilag nem ez az irány látszik, ezért állítom: tartósan életképtelen ez a közösség.” Veres András emlékeztet rá: annak ellenére, hogy a közel ötszázmilliós közösség hivatalosan nyolcvan százaléka keresztény, az Európai Unió alkotmányából kimaradt az utalás a közös, keresztény gyökerekre, ez pedig „nyílt tagadás és szakítás azzal, hogy tudatosítsuk: mi kulturálisan és erkölcsileg is keresztény alapokon állunk. S ha ezt ilyen egyértelműen meg lehet tagadni, nyilvánvaló jele annak, hogy keresztényellenes mentalitás uralkodik az Európai Unióban.” Veres Andrást azonban bizakodással tölti el, hogy napjainkban Európa-szerte előretörtek a keresztény-konzervatív pártok, „Ha Magyarországon vannak is, akik félnek ettől – számomra érthetetlen okból –, ez a folyamat pozitív eredményt hozhat abban a vonatkozásban, hogy az egyre több keresztény parlamenter által új gondolkodási mód jelenhet meg Brüsszelben és Strasbourgban. Erre nagy szüksége lenne Európának, a hívő és nem hívő embernek egyaránt.”

Veres András fából vaskarikának nevezi azt a magukat vallásosnak nevező emberek körében gyakran hangoztatott önjellemzést, hogy „keresztény vagyok, de a magam módján”, hiszen a keresztény hit, a krisztusi evangélium „nem magánzó életet jelent. Krisztus közösségbe hívott meg minket, azok közösségébe, akik ugyanazt az értékrendet vallják és hiszik, s egységben akarnak élni egymással. Jézus nem egyedül, magányos prófétaként járt és hirdette az evangéliumot, hanem embereket gyűjtött maga köré, nekik prédikált. Közösségeket alapítottak az apostolok is. A keresztény életforma természetéből következően közösségi élet.”

A paraszti családból származó Veres András nagy szeretettel beszél szüleiről, akik közül már mindketten visszaadták lelküket a Teremtőnek. Így fogalmaz: „Mindannak, ami személyiségemet jellemzi, a családban felismerhetők a gyökerei. Szüleim életében világos, egyértelmű értékrend uralkodott, ezt tapasztaltam eszmélésem óta. Nem ismerték a mismásolást, a kibúvók keresését, mindent vállaltak, a rosszat és a jót egyaránt. Életük számomra nemcsak hogy elfogadható volt, hanem egyenesen követendő.”

A szombathelyi püspök mély hitéből fakadó meggyőződése, hogy a kereszténység „döntő hatást tudna elérni a történelemben, ha a liberalizmus és a baloldaliság helyett az evangélium lenne a legfőbb érv. Azt is tudom persze, a hit ajándék, amit Isten mindenkinek adni akar, de valamilyen ok miatt nem mindenki kapja meg.” Egyúttal figyelmeztet: „A kereszténységnek semmiképpen sem szabad hatalmi erővel fellépnie. Csak azt kell tennie, amit Jézus igyekezett megvalósítani: meggyőzés révén hatni az emberek lelkiismeretére, az igazság föltárásával megváltoztatni őket, biztatni a bűnnel való szakításra, a megtérésre. A kereszténységnek nem valaminek a helyébe kell lépnie, hanem el kell foglalnia a neki szánt helyet az emberek életében.” Veres András József Attilát idézi: „Az én vezérem bensőmből vezérel!” A püspök rámutat: „Ez a mindenkiben jelenlévő értékrend közel áll a krisztusi értékrendhez, hiszen nem lehet más értékrend bennünk, mint amit a teremtő Isten a természetünkbe oltott. Az ilyen meggyőződésű emberek fogjanak össze, s együtt törekedjenek a jóra. Hiszem, hogy a kereszténység, összes gyengeségünkkel és fogyatékosságunkkal együtt is, minden korban termékenyítő erő.”

(Szent István Társulat, 2009)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír