Emlékkonferencia Prohászka Ottokárról

Szabó Ferenc SJ előadásában kifejtette: Nietzsche vitalizmusa, új korszakot hirdető, minden abszolútot relativizáló eszméi dinamizmusával felvillanyozta a századforduló egész magyar szellemi életét, a későbbi jobb-és baloldalt egyaránt. Prohászka Ottokárt is megragadta Nietzshe életfilozófiája, költői-egzisztenciális, a lét misztériuma iránti érzékeny szelleme, ugyanakkor természetesen bírálta a német filozófus ateizmusát és keresztényellenességét.

P. Szabó megállapította: Nietzsche egészen természetesnek vette, hogy Isten csak az emberi tudatban élhet, de itt nem kívánatos vendég, az embernek meg kell szabadulnia tőle, és bátran ki kell jelentenie: Isten meghalt. Prohászka Ottokár a Magyar Sion 1902-es évfolyamában válaszolt a Nietzsche-féle világnézet kihívásaira: a „hatalmi embert” és az Übermensch-t, valamint ateizmust hirdető, a kereszténységet támadó és az Isten halálát hirdető Zarathustra-Nietzsche próféciájával szembehelyezte a krisztusi életeszményt, az igazán szép egyéniséget kialakító, evangéliumi eszményt sugárzó diadalmas világnézetet.

A jón és rosszon túllépő életfilozófiának főbb vonásait elemzi a „Két világnézet”, amely A diadalmas világnézet törzsanyagát képezi. A költőnek költői nyelven válaszol, Nietzschéhez hasonlóan ő sem bizonyít, hanem a hit örvendező merészségével állít, tanúskodik. Tanúskodik, mert átéli hitét. Prohászkánál minden a teljes életnek, a krisztusi életnek van alávetve: a költői intuíció és a lét titkának átélése a Krisztusban való részesedést célozza. Titok a világi lét, mély titok, vallja Nietzschével. Titok az ember is, aki önmagánál nagyobb, hirdeti Pascallal. És legnagyobb titok maga Isten, aki Szeretet – mondta P. Szabó Ferenc.

Befejezésül idézett Prohászka Ottokár 1911. július 23-ai naplójegyzetéből: „A szép élet: szeretet s fegyelem. Ez a mi művünk. Ne feledjük! Ez a legfontosabb. Nem vagyunk készen soha, fejlődünk, alakulunk.”

Mózessy Gergely történész, a Székesfehérvári Főegyházmegye könyvtárának, levéltárának és múzeumának igazgatója előadásában felidézte, milyen nehézségekkel kellett a sikeres papnevelő Prohászka Ottokárnak püspökké kinevezésekor szembenéznie. Mózessy rámutatott: a XIX. század ötvenes éveitől a fehérvári egyházmegye súlyos paphiánnyal küszködött, de sajnos a felszentelt papok sem álltak valamennyien hivatásuk magaslatán.

Prohászka Ottokár a sajtóban többször is figyelmeztetett a helyzet súlyosságára. Főpásztorként 1918-ban bezáratta a fehérvári szemináriumot – elsősorban az alacsony létszám és az anyagi problémák miatt –, s csak 1926-ban nyitotta meg újra az intézményt. Ennek következtében a pesti szeminárium felhígult, a fehérvári tantestület pedig önvizsgálatra kényszerült. Az előadó figyelemre méltónak mondta azt is, hogy Prohászka Ottokár Ausztriába nagyon kevés teológushallgatót küldött tanulni, figyelme ezen a téren Rómára irányult.

Gergely Jenő történész előadásában leszögezte: sokak véleményével szemben az 1920-as, numerus claususnak elnevezett törvény nem volt zsidótörvény – hiszen csak az izraeli állampolgárok egy részének jogait korlátozta –, hanem a felsőoktatást szabályozó jogszabály. A törvény elsősorban arról szólt, hogy a megnevezett egyetemekre csak az erkölcsileg fedhetetlen és a nemzethűség szempontjából megbízható, megfelelő tanulmányi előmenetellel bíró jelentkezők iratkozhatnak be.

A politikailag és társadalmilag megbízhatatlan egyedek felsőoktatásából való kirekesztése korántsem csak az esetleg ilyen izraelita vallásúakat sújtotta, hanem mindenkit. A törvény csak erre következően fogalmazta meg az izraeliták korlátozását jelentő országos számarány (6 százalék) betartását a beiratkozott hallgatók között. Ugyanakkor ez nem vonatkozott a kikeresztelkedett zsidókra. A keresztényszocialista Haller István kultuszminiszter eredeti javaslatában az izraelitákra vonatkozó cikkely nem is szerepelt, hanem az a bizottság többi javaslata nyomán került a szövegbe, s ennek nem Prohászka volt a kezdeményezője.

A nemzetgyűlési vitában a püspök azt mondta: „Nekünk manapság egy szociális irányban kell dolgoznunk, s én ebben a törvényjavaslatban határozottan a szociális munkának egy programpontját látom… Ez a javaslat talpra akarja állítani a leromló magyar középosztályt.” Prohászka Ottokár a destruktív irányzatokkal szembeni szelekció eszközének tekintette a numerus clausust, ami által a keresztény és nemzeti középosztály pozíciói védhetőbbé válhatnak.

Gergely Jenő szerint ez vitatható, mert nem az egyetemeken való szelekció – tehát a szabadságjogok megsértése – jelenthette a gyökeres megoldást, hanem az, amit a másik pap, Giesswein Sándor javasolt: a népiskolákban, a közoktatás alsóbb szintjein kell megteremteni az esélyegyenlőséget. Ez azonban csak a rendszer strukturális reformja révén érhető el. Az ELTE professzora ugyanakkor leszögezte: Prohászka Ottokár és a keresztény szociális irányzat, sőt a politikai katolicizmus egyházilag is legitimált vonulata nem azonosítható azokkal a radikális jobboldali kapitalizmus kritikákkal, amelyek minden bajok forrásának, mintegy a bűnbaknak a hazai zsidóságot teszik meg. Prohászka gondolatainak semmi köze nem volt a fajelmélethez.

MK