Erdő Péter bérmálási szentbeszéde Sárisápon

Kedves Keresztelendő!
Kedves Bérmálkozók!
Krisztusban Kedves Testvérek!

A farizeus és a vámos imájáról szóló példabeszéd vagy parabola az imádságról szóló jézusi mondások sorába illik. A most felolvasott szakasz előtt Szent Lukács evangéliumában egy olyan özvegyasszonyról hallunk, aki állandóan unszolja a bírót, hogy szolgáltasson igazságot neki. Az állhatatos imádságra vonatkoztatja ezt az evangélista. Aztán a mai evangéliumi szakasz után, hallunk majd az evangéliumban arról, hogy olyannak kell lenni Isten előtt, mint a gyereknek, olyan alázatosnak, olyan bízónak, olyan őszintének. A kettő között középen foglal helyet az imádságról szóló, most hallott példabeszéd.

Példabeszéd ez? Több is annál. Olyan történet, amelynek egyetlen hangsúlya van, s ez az egy hangsúly mondja ki a lényeget.
A farizeus és a vámos imádkozni mennek a templomba. A farizeus imája abból áll, hogy hálát ad Istennek a saját tökéletességéért. Mindennapi életének rítusaihoz tartozik ez az imádság. Egészen biztosak lehetünk benne, hogy az imádság szertartásának minden részletét ez a farizeus pontosan megtartotta. Megtartotta a tisztasági előírásokat, megtartotta az összes szöveget és formát. De nem érezzük benne az őszinte, személyes megállást az Isten előtt, nem érezzük, hogy ennek az embernek szüksége volna az Istenre. Hiszen úgy beszél, mint aki körül minden rendben van. Mint akinek semmi igazi kérnivalója nincs az Istentől.

Vele szemben áll a vámos imája, aki úgy lép Isten elé, hogy fél tőle. Tudatában van a saját bűneinek, tudatában van a saját nyomorúságának, és annak, hogy őrajta ember nem segíthet. Mert az, ami neki igazán fáj, az valahol belül rossz. Elrontotta az életét, hiszen olyasmivel foglalkozik, olyasmiből él, ami a saját igazságérzetének, becsületérzetének, Isten és ember törvényének ellene mond. Kifosztja a saját honfitársait, kiszolgálja az elnyomó idegen hatalmat, nem is tud már szinte változtatni ezen az életén.
Nem azzal foglalkozik Jézusnak ez a mondása, hogy vajon mekkorák voltak a vámosnak a bűnei. Nem is azzal foglalkozik, hogy a jövőben milyen lesz az élete. Hogy sikerül-e neki teljesen megjavulni, hogy sikerül-e neki bátran és következetesen egy másmilyen életet élni. Csak eggyel foglalkozik ez a jézusi beszéd, azzal hogy hogyan áll meg a vámos az Isten előtt.
Úgy áll meg, hogy tudja saját bűnét és méltatlanságát, tudja hogy rajta Istenen kívül senki nem segíthet, és ebből a nyomorúságából, ebből a bajából Istenhez kiált.

Ez az imádkozó embernek a helyes magatartása, ez az imádság talál meghallgatásra, ezért lehet megigazultan hazamenni utána, ahogy olvassuk az evangéliumban. A másik, a formális, az embert belülről meg nem nyitó imádság, pedig nem az igazi.
Ez a mai evangéliumnak a legfőbb üzenete. A kapott tanítást tehát így foglalhatjuk össze:
Először is Jézus azt tanítja, hogy az imádságban nem a formulákra kell elsősorban ügyelni. Nem a formaság, a külsőség az, ami az Istennek tetszik, amitől imádság az imádság. Sokan ebben is néha tévedünk, mikor azt mondjuk, hogy “imáimat elvégeztem". Ez úgy hangzik, mintha azt mondanánk: nincs mit gyónnom, hiszen az imáimat mindig elvégeztem. Kialakít az ember magának egy szokásos rendet. Akkor érzi nyugodtnak magát az ember, ha ezt a rendet megtartotta. Nem biztos, hogy így valóban tudott Istennel igazán beszélni.

A másik, amit mindenképpen meg kell tanulnunk az evangéliumból, hogy a vámos úgy áll az Isten előtt, hogy szüksége van az Istenre. Hogy senki mástól nem kaphatja meg azt, aminek most a leginkább a híjával van, a megtisztulást, az irgalmat, a megértést és biztatását a megújulásra.
Az imádkozó embernek – legalább valamilyen szempontból – át kell éreznie az egész életének mélységét. Át kell éreznie, hogy ott nem a semmi van, hanem az Istennel találkozik. Ha már senki nem tud rajta segíteni, akkor is az Isten, mint szerető Atya, ott áll a háttérben, hozzá lehet kiáltani. És ezt a vámos imája kifejezi.
De mindezt a példabeszédet Jézustól halljuk, és Jézus nemcsak az Istenbe vetett bizalomról szólt, hanem megmutatta az életével, a halálával és a feltámadásával, hogy ennek a bizalomnak alapja van. Hogy Isten az életünket, az örök életünket is, a szívén viseli. Nem a semmit, hanem a feltámadt Jézusban megnyilatkozott végtelen isteni szeretetet találjuk az összes dolgok mélyén. A saját nyomorúságunknak a mélyén is, a világ nyomorúságának a mélyén is. Ha erre rádöbbenünk, akkor fölszakad belőlünk is a kiáltás, mint a vámosból; akkor mindannyian Istenhez fordulunk.

A mostani szentmisében a keresztség és a bérmálás szentségét szolgáltatjuk ki. A Szentlélek ajándékainak teljessége nyílik meg a megbérmált ember számára. A mai evangéliumban a helyes vallásosság, vagyis az igazi „jámborság”, a pietas emberi magatartását ismerhettük meg a farizeus és a vámos példázatában. Ezt a helyes vallásosságot és Isten előtti jámborságot, a belőle fakadó őszinte, hatásos, áldott imádság képességét és ajándékát kérjük a bérmálkozók és mindannyiunk számára. Amen.