Erdő Péter beszéde az olajszentelési misén

2006. Nagycsütörtök, Szent István-bazilika (Lk 4,16–21)


Főtisztelendő Paptestvérek, Krisztusban Kedves Testvérek!

1. Nagycsütörtök reggelének szentmiséje a krizmaszentelés és a papi fogadalmak megújításának ünnepélyes alkalma. Ezt a szentmisét a liturgia előírásai szerint a főpásztor együtt mutatja be az egyházmegye papságával a székesegyházban. Ez a szertartás a szent három nap liturgiájának a nyitánya. Az utolsó vacsorán az Eucharisztia alapítása egyben az újszövetségi papság alapítása is. Amikor pedig Krisztus szenvedésének, halálának és feltámadásának titkát ünnepeljük, azt a titkot, amely elővételezve összesűrűsödik már magában az utolsó vacsorában is, akkor Krisztus úgy jelenik meg előttünk, mint az új és örök szövetség főpapja, aki egyben maga az áldozat. Krisztus áldozatának és papságának titka mostani szentmisénk vezérmotívuma. Ebből a krisztusi papságból fakad az Egyház egész megszentelő küldetése, amely a mai szentmisében az olajszentelés mozzanatában különleges módon ragyog fel előttünk.

2. Olajszentelés és papi felkenés. Az imént felolvasott evangéliumi szakaszban Jézus felszólal a názáreti zsinagógában. A szövegből pontosan felismerhető a korabeli zsinagógai kultusz rendje. Szombaton, a pihenés és az imádság napján Jézus szokása szerint elmegy a zsinagógába, ahol ilyenkor a hívők a Szentírást tanulmányozzák. Először elimádkozzák a „Halld Izrael” imádságot, az Isten iránti szeretet legfőbb parancsával. Azután tizennyolc áldás következik. Majd a Törvényből, Mózes öt könyvének valamelyikéből olvasnak fel egy szakaszt. Ennek elhangzása után a Szentírás prófétai könyveinek egyikéből vett részlet következik. A kétféle bibliai szakasz megkülönböztetése számunkra is ismerős a szentmise olvasmányának és evangéliumának kettősségéből. A prófétai szövegrész felolvasása után a közösség vezetője felkér valakit, hogy szóljon a hallgatókhoz. Előfordult azonban, hogy valaki önként jelentkezett szólásra. Ez történt ebben az esetben is, mint ahogy megtörtént később is, amikor az apostolok jelentkeztek szólásra, hogy Krisztus feltámadását hirdessék (pl. ApCsel 13,5.15.42.44; 14,1). Jézus Izajás könyvének részletét (61,1-2) olvassa fel. A próféta meghirdeti az Úr elérkezését, szabadító jóságát, kegyelmének esztendejét. A felolvasott szövegnek két lényeges tartalmi eleme van: az egyik a szabadítás műve, amelyet Isten népe javára végbevisz, a másik a kiválasztott személy, a felkent, aki arra kapott küldetést, hogy ezt a szabadító művet elvégezze. Királyokat és papokat kentek fel az Ószövetségben olajjal. A várva várt szabadítót pedig éppenséggel Messiás, Fölkent néven említették. Ezért amikor Jézus azt mondja: ma beteljesedett ez az írás, akkor ezzel ünnepélyesen megvallja a saját mivoltát és küldetését, és meghirdeti a szabadulás örömhírét. De a jó hír maga Jézus Krisztus, a jövendölés pedig az ő személyében teljesedik be. Krisztus szavaival és tetteivel jelenvalóvá teszi az Atyát az emberek között . A szabadulás pedig ő maga: benne az üzenet és a hírvivő teljesen egybeolvad, tökéletes az egység, szavai, cselekedetei és léte között.

Az Úr lelke rajtam, ő kent föl engem – olvassa Jézus a próféta szavait. Nem emberek kenték fel és nem olajjal, hanem maga az Atya kente fel Szentlélekkel. Így jelenik meg előttünk, mint a világ megváltója.

3. Krisztus felkenése emlékeztessen bennünket a saját felkenésünkre. Már a keresztségben megkentek bennünket olajjal: a Szentlélek templomává lettünk. A bérmálás szentségében a krizma a Szentlélek ajándékának kitörölhetetlen pecsétje lett rajtunk. A papszenteléskor pedig már a szent szolgálatra kaptunk felkenést, a Szentlélek Úristen visszavonhatatlan ajándékát, hogy ettől kezdve nem csak fokozatában, de lényegileg más módon folytassuk Krisztus tanítói, papi és pásztori küldetését a világban. Ha az ő küldetését folytatjuk, akkor az ő megbízottaiként, az ő nevében cselekszünk. Ahogy Szent Ciprián mondja: a pap Krisztus vikáriusaként mutatja be a szentmise áldozatát. Ha viszont megbízottai és helyettesei vagyunk, akkor követnünk is kell őt: hamisítatlanul és pontosan adni tovább tanítását, azzal a teljességgel, ahogyan hitünket az egyházi tanítóhivatal elénk tárja. Végeznünk kell a megszentelés szolgálatát az isteni dolgoknak kijáró tisztelettel és imádattal. Ez pedig liturgikus szolgálatunk pontosságában és komolyságában fejeződik ki, és a szent szertartásoknak az egyház szándékai és előírásai szerinti lelkiismeretes és odaadó végzésében nyilvánul meg. És vállalnunk kell a közösség vezetésének felelősségét is, hiszen szentelésünk erre is sajátos küldetést és kegyelmet ad. A vezetés természetesen az együttműködés elfogadását, a hívők önkéntes tevékenységének ihletését és irányítását is jelenti. Jézus apostolait nem világi értelemben vett uralkodóknak és parancsolóknak küldi, hanem lelkükre köti: aki első akar lenni közöttetek, legyen mindenkinek a szolgája. Megrázóan mutat példát erre, amikor az utolsó vacsora alkalmával megmossa tanítványai lábát.

Amikor papságunk kegyelmére és küldetésére gondolunk, sürgető felhívásként jelenik meg számunkra Jézus példája: nekünk is a szó, a tett és a létezés olyan egységéről kell tanúságot tennünk, amilyet ő mutatott fel az emberiség előtt. „Bensőséges összefüggés van ugyanis az eucharisztia központi szerepe, a lelkipásztori szeretet és a pap életének egysége között”.

4. A Jézus által felolvasott prófétai szakasz az Úr kegyelmi esztendejének meghirdetésével zárul. Utalás ez a jubileumi évre, melyet a mózesi törvény írt elő (Lev 25,8kk). Ez a jubileumi év jelképezte annak a megváltásnak és szabadságnak a korszakát, amelyet majd a Messiás hoz el. A Krisztus által meghirdetett korszak, az Újszövetség ideje a kegyelem igazi éve, az irgalom és a megváltás ideje, amely majd az örök életben teljesedik be. Amikor az Egyház szentévet hirdet, ezzel vallja és felidézi a Krisztus által hozott megváltást, és tanúságot tesz a szabadulás teljességéről az örök életben. II. János Pál pápa tanítja a Dives in misericordia kezdetű enciklikában (13. pont), hogy „az Egyház akkor él hitelesen, amikor megvallja és hirdeti az irgalmat – a Teremtő és a Megváltó legcsodálatosabb tulajdonságát –, és amikor az embereket az Üdvözítő irgalmának a forrásaihoz vezeti, amelyeknek ő a letéteményese és a kiosztója”. Ebben a csodálatos és semmilyen más emberi közösségben így meg nem valósuló küldetésben helyezkedik el papi szolgálatunk. Ezért olyan fontos és pótolhatatlan az Egyház és az egész emberiség számára. És az isteni irgalmasságnak ez a kiárasztása jelenik meg előttünk az olajszenteléskor, hiszen a megszentelt olajok által a szentségekben az Egyház az isteni irgalom és kegyelem gazdagságát közvetíti az embereknek.

Az idei esztendőben, emberi történelmi évfordulók kapcsán, hazai egyházunk imaévet tart. Legyen a közös imádság az egész év folyamán emlékeztetőnk az isteni irgalmasságra. Vezessen közelebb minket ahhoz az isteni szeretethez, amelynek minden emberi képzeletet felülmúló valóságát a húsvéti szent három napban ünnepeljük.

Ámen