Erdő Péter beszéde Brüsszelben, az Európáért mondott szentmisén

Szentbeszéd a Brüsszeli Székesegyházban 2011. június 14-én a magyar EU-elnökség befejezése alkalmával tartott szentmisén (Mt 5,43-48)
 

Excellenciás Uraim! Krisztusban Kedves Testvérek!

Ebben a szentmisében Európáért imádkozunk, földrészünk népeiért könyörgünk. Ha pedig imádkozunk, ez azt jelenti, hogy az emberi jólétet nem csupán földi életünk keretei között szemléljük. A mindennapi események története, a saját hétköznapi cselekedeteink története vagy akár az úgynevezett kis dolgok története szélesebb összefüggésben helyezkedik el. Imádkozni annyit jelent, mint Istennel beszélni, ráhagyatkozni gondviselésére, akarata szerint igazítani tetteinket, és mindig, minden helyzetben keresni az ő tervét és szándékát.
Az Európai Unió magyar elnöksége néhány nap múlva véget ér. Ezt a reprezentatív és ugyanakkor fontos szerepet Lengyelország veszi át. Két közép-kelet európai nemzet, két ország Közép-Európa keleti feléből. Van ennek a ténynek valamilyen különleges üzenete? Van valamilyen sajátos tapasztalat, amit ezek a népek megoszthatnak egész Európával?

A mai szentmise evangéliuma Jézus hegyi beszédének egy részlete. A felebaráti szeretetről, sőt az ellenségszeretetről szól ez a szakasz. „Szeressétek ellenségeiteket, imádkozzatok azokért, akik bántalmaznak és üldöznek titeket” (Mt 5,44).
Ebben az összefüggésben Közép- és Kelet-Európa népei, sajátosan pedig az itt élő keresztények olyan tapasztalatokkal rendelkeznek, amelyeket joggal megoszthatnak a Nyugaton élő keresztény testvéreikkel is. Boldog II. János Pál pápa Dives in misericordia kezdetű enciklikája megragadó erővel mutatja be ezt a lelki gazdagságot.
Ezeknek a népeknek a története és mindennapi élete annyi igazságtalan helyzetet, annyi kegyetlenséget hordozott, hogy emberi módon gondolkodva nemigen remélhető a teljes igazságosság helyreállítása ezekben a társadalmakban. Népek kiirtása, egy egész társadalom összes javainak az államosítása hogyan tehető jóvá? Hogyan lehet ilyenkor igazságot tenni? Még az egész társadalom szintjén is, még az evilági élet szintjén is igaz, hogy a kiengesztelődésre, az élet normalizálására nincs más mód, mint az irgalom.

A kommunizmus idején egész generációk távolodtak el a hittől, sokan váltak több vagy kevesebb meggyőződéssel a hivatalos ideológia hirdetőivé. A rendszerváltozás után aztán nagy lett a tolongás a damaszkuszi úton. Látványos változások és megtérések tanúi lehettünk. Van-e jogunk felejteni a múltat? Vagy inkább kötelesek vagyunk elfogadni ezeknek a megtéréseknek az őszinteségét, ahogyan minden félelmet és ellenszenvet leküzdve a keresztény közösség végül elfogadta Szent Pál megtérését is?
A Szentírás arra tanít, hogy bármilyen rosszat művelt is valaki, nem kell megmaradnia mindörökre gonosznak. Már Ezekiel próféta könyvében világosan írva áll (18,21-28), hogy Isten aszerint ítéli meg az embert, amivé az ember élete végére válik. Vagyis a bűnös mindig megtérhet, de az igaz ember is gonosszá válhat. Tehát nem lehet az embereket jókra és rosszakra osztani ezen a világon.

Úgy tűnik, azon a damaszkuszi úton, amelyen húsz éve a mi vidékünkön igen sokan jártak, ma már nincs akkora tolongás. Hiszen manapság a vallási hovatartozásnak már kevesebb jelentősége van a történelmi, politikai önigazolás folyamatában. Ezt a változást az iskolai hittanra járók statisztikáján is lemérhetjük. Közvetlenül a rendszerváltozás után, hirtelen nagyot emelkedett a részvétel, az azt követő években aztán fokozatosan csökkent, úgy hogy mostanára megállapodni látszik egy szerényebb színvonalon. Azok a szülők, akik csak taktikai megfontolásból íratták hittanra a gyereküket, hamar rájöttek, hogy erről lemondhatnak, mert nem kell félniük semmilyen káros társadalmi következménytől. Aki viszont meg volt győződve a hitoktatás értékéről, az hűséges maradt. Az idő megrostálja a változásokat.
Ha a feledésről, a feledés jogáról gondolkodunk, egy újabb kérdés merül fel előttünk: mentegetésről vagy bocsánatról van-e szó? Hivatkozhatunk a bűnbánat szentségére, mert enélkül erről a témáról nem lehet a teljesség igényével szólni. Ez a szentség pedig igazi bánatot kíván, nem mentegetődzést. De a kérdés nemcsak a szentség teológiájára vonatkozik. Így hát szólnunk kell a bocsánatkérés témájáról is, bár ezt igen sokféle értelemben és pontatlanul szokás emlegetni.
Valóban, sok esetben a bocsánatkérés és a bocsánat nem csupán egyes emberek között merül fel, hanem csoportok és közösségek között is. A bocsánatkérés problémáját a maga teljes dimenziójában összefoglalta az a bocsánatkérő imádság, amelyet II. János Pál pápa mondott a 2000. év nagyböjtjének első vasárnapján (március 12-én): „Megbocsátunk, és bocsánatot kérünk”. Ugyanezeket a gondolatokat bontja ki a Nemzetközi Teológiai Bizottság dokumentuma a bűn megbocsátásáról. Ez az okmány ugyanebben az időben jelent meg: „Emlékezet és kiengesztelődés” címmel.

Mindenekelőtt meg kell jegyeznünk, hogy a katolikus hit szerint a bűn az egyes ember személyes cselekedete. Tudjuk, hogy a klasszikus teológiai megkülönböztetés szerint az emberi cselekedetnek két oldala van: alanyi és tárgyi, szubjektív és objektív oldala. Az objektív vonatkozás magában a cselekményben áll, abban a tényállásban, amely az emberi cselekedet révén megvalósul. A szubjektív szempont a cselekvő ember állapotára vonatkozik: Milyen mértékben volt tudatos ebben a tettében? Milyen mértékben volt szabad, amikor tettét elkövette?

Egy időben divat volt azt mondani, hogy a Katolikus Egyház erkölcsteológiáját túlságosan is átjárta a jogi gondolkodásmód. A történelmi valóság azonban sokkal árnyaltabb képet mutat. Kultúrkörünkben ugyanis az emberi cselekedetek megítélése, minősítése először a jog területén fejlődött ki. A római jogtudományban, majd a kánonjogban és a vezeklési szabályokban.
Mindenesetre ennek a fejlődésnek a során az emberi cselekedet szubjektív és objektív elemeinek megkülönböztetése egyre világosabbá és szilárdabbá vált. Máig sem találunk olyan megközelítési módot, amely ezt a különbségtételt meghaladná vagy feleslegessé tenné.

Csak a személyes bűnéért lehet az ember felelős. Kollektív erkölcsi felelősség nincsen. A konkrét emberi cselekvés minőségét pedig csak úgy lehet megállapítani, ha figyelembe vesszük a szubjektív személyi vonatkozásokat is. El kell ismernünk, hogy az ember csak a saját bűnéért felelős, és bűnbánatot is csak a saját múltjáért tarthat. Nagyon is megértjük a gyóntatót, ha feloldozás nélkül küldi el azt a gyóntatót, aki csak a szomszéd bűnéről beszél, de nem a sajátjáról.

De a bűn szubjektív vonatkozásán kívül objektív tartalommal is rendelkezik. Ezt a közvélemény gyakran elfelejti. Ezért terjed el a mentegetőzésnek egy új fajtája: „Nem tudtam, hogy rossz, amit teszek”. Ilyenkor azt kell válaszolnunk: az erkölcsi felelősség tekintetében valóban nem biztos, hogy súlyos bűnről van szó. A tudatlanságból vagy szabadság híján elkövetett cselekedet kevésbé súlyos. De a cselekedet a maga objektív valóságában ettől még rossz lehet. Manapság, amikor a fiatalkori bűnözés erősen terjed, sokan azzal mentegetik az elkövetőt, még gyilkosság esetén is, hogy szegény fiatal nem értette meg cselekedetének súlyát, hogy csak játszani akart. De ettől még az áldozat halott marad!

Igen, az emberi cselekedetnek mérhető objektív eleme is van, és ennek végzetes következményei lehetnek. És ezek a következmények valósak, függetlenül a cselekvő szándékától vagy személyes erkölcsi felelősségétől. Erre is fel kell tehát figyelnie a közvéleménynek, hiszen a posztmodern gyenge gondolkodás hajlamos arra, hogy ne csak megértse, de mentegesse is az ilyen cselekvés elkövetőjét, csak azért, mert az illető jónak vélte, amit tesz.

A társadalom nem engedheti meg magának, hogy kizárólag a jó és a rossz szubjektív felfogására építsen. Sőt a társadalom szabályai befolyásolják az egyént és a közösséget és tovább élhetnek a történelem során. De ugyanígy továbbélnek az objektíve bűnös cselekedetek hatásai is. Ha a nagyapa elkártyázta a családi örökséget, az unokának sem marad semmi. Így rajzolódnak ki az emberiség történelmének mélyén a bűn struktúrái.
Ha pedig így áll a dolog, lehetetlen személyes erkölcsi ítéletet mondani a múlt fölött. Sokféleképpen lehet szólni a múltról. Minden kornak megvan a maga felfogása, a maga világképe, ennek alapján lehet csak minősíteni a kor embereinek cselekedeteit. Ezért olyan nehéz minősíteni a múltban elkövetett személyes cselekedetek értékét. Objektív hatásait azonban, és ezt gyakran tapasztaljuk, megmaradnak a történelemben. Ezért aztán igen nehéz örökség maradhat a későbbi nemzedékekre. A bűnnek ez a társadalmi súlya az, melyet az Egyház létére és küldetésére tekintettel nem felejthet el, hiszen ez „számos személyes bűn összegződése, felhalmozódása és következménye” (Reconciliatio et paenitentia 16).

De meg kell emlékeznünk egy olyan szempontról is, mely a legemelkedettebb teológiai gondolkodásban jelenik meg: az Egyház ugyanis Krisztus jegyese. Ebben az értelemben, a hit fényében nézve a dolgot az Egyház tagjainak minden egyéni bűne megsebzi az Egyház tanúságtételét, csorbítja azt a szeplőtelen tisztaságot, amivel az Egyház Jegyesének tartozik. Lehet, hogy ezek a tettek nem okoznak kárt egyetlen élő embernek sem. Mégis megsebzik magának az Egyháznak a szent jellegét. Lehetetlen ezekről jegyzéket összeállítani, mégis a közösség ezeknek a bűnöknek a terhét is hordozza. Ezért van az, hogy az ókortól kezdve gyakran nevezik a keresztények az Egyházat egyszerre szentnek és bűnösnek (vö. pl. Lumen gentium 8; Gaudium et spes 43 § 6, stb.). Más szóval az Egyháznak mint közösségnek a tanúságtétele sohasem tökéletes itt a földön. És ez az a kollektív szempont, ami az Egyházat arra készteti, hogy mint közösség állandóan kérje önmaga számára Isten bocsánatát: az Egyház a feltámadt Krisztus Teste. Isten előtt Krisztus kiengesztelő művéhez csatlakozik.

A keresztény ember köteles megbocsátani. Ha bűnt követett el, köteles bocsánatot kérni mindenekelőtt Istentől, de ha lehetséges, azoktól is, akiknek kárt okozott.
Csakis Isten bocsánata engedheti el bűneinket. Ez a bocsánat nem függ attól, hogy a megsértett emberek is megbocsátottak-e nekünk. Isten az, aki eltörli bűnünket. Ha pedig engem sértett meg valaki, meg kell neki bocsátanom akkor is, ha ő ezt nem kéri.
Isten irgalma adja vissza nekünk a reményt. Az irgalom elve teszi lehetővé a kiengesztelődést a nemzetek között és a társadalmakon belül. Milyen áron lehetünk boldogok? – Ez a kérdés elvezetett bennünket Isten szavához, ahhoz, hogy elmélkedjünk az igazságosságról és az irgalmasságról. Az igazságosságnak szüksége van az irgalomra, hogy konkrét legyen, hogy életet és boldogságot szerezzen. Mindkettőnek szívünk mélyén kell érvényesülnie, hogy azután megjelenjék hatásuk a társadalomban is. Mindkettő a megváltás nagy titkához vezet el minket. Isten igazságossága a minden egyenlőség mértékét felülmúló szeretetben állította helyre a békét az emberiséggel. Krisztus kereszthalála árán szerzett megváltást nekünk. Nincs tehát béke igazságosság nélkül, és nincs igazságosság megbocsátás és irgalom nélkül. Az Európai Unió nagy lehetőség a kiengesztelődésre, a közösség megtalálására a nemzetek és földrészünk minden lakója között. Hogy ezzel a lehetőséggel élhessünk, kérjük a Szentlélek erejét és világosságát, és bízzunk az Isteni Irgalmasságban.

2002. augusztus 17-én utolsó krakkói látogatása alkalmával II. János Pál pápa az egész emberiséget az Isteni Irgalmasságra bízta. Azt kérte, hogy az Isteni Irgalmasságról szóló igazság terjedjen el az egész világon, és készítse fel az emberiséget Krisztus második eljövetelére.

Jöjj el, Urunk, Jézus! Tégy minket irgalmassá, és irgalmazz nekünk! Ámen.

Magyar Kurír