Erdő Péter beszéde Esztergomban, pünkösdvasárnap

Esztergom – Pünkösdvasárnap – 2006. június 4.
(Jn 16,12-15)

1. Pünkösd vasárnapján, az evangéliumban, meglephet bennünket egy kijelentés. Azt olvassuk Szent Jánostól, hogy "sok mondanivalóm volna még" – így búcsúzik Jézus. Azt mondja: "majd eljön az Igazság Lelke, ő elvezet benneteket a teljes igazságra".
Hiányos lett volna Jézus kinyilatkoztatása? Félbeszakadt volna a tanítása? Benne rekedt volna még a mondanivaló? Úgy vetett véget a kereszthalál az életének?
Nem véletlen, hogy felmerültek az Õsegyházban, az Ókeresztény Egyházban olyan gnósztikus irányzatok, akik ezt vallották. Azt mondták, Jézus nem mindent mondott el nyilvánosan. Hanem vagy folytatódik a kinyilatkoztatás tovább az Õ halála és feltámadása után is, vagy voltak titkos tanításai is, amit külön adott vagy ad tovább.

2. A II. századtól az ókor végéig különböző keleti és nyugati filozófiák hatására a kereszténységet megismerő pogányok körében divattá vált keresni ezeket a titkos jézusi tanításokat. Számos olyan mű született, amely Jézus titkos mondásait, kinyilatkoztatásait próbálta összefoglalni, esetleg Jézus életének rejtett eseményeiről igyekezett beszámolni. Ezeket az írásokat gyakran összefoglaló néven apokrifeknek nevezzük. Az egyik tipikus műfajukat apokrif evangéliumoknak nevezzük. Szívesen tulajdonítják ezeket az írásokat szerzőik valamelyik apostolnak, hogy így különleges tekintélyt szerezzenek nekik. Gondoljunk csak az úgynevezett Tamás evangéliumra és a hozzá hasonló művekre. Amikor az utóbbi évtizedekben az úgynevezett Júdás evangéliumról beszélnek, természetesen nem állítják a kutatók, hogy „az ötödik evangéliumot” találták meg, hanem mindnyájan tudjuk, hogy az apokrif evangéliumok csoportjának egyik darabjáról van szó. Mindezeket az evangéliumnak nevezett írásokat jellemzi, hogy bőséges elméleti spekulációkat tartalmaznak, vagy igen részletesen foglalkoznak Jézus történetének egy-egy nem döntő fontosságú részletével (például a gyermekség-evangéliumok).

A Szentírásban található evangéliumok és más szent könyvek az apokrif iratoktól különböznek egyrészt abban, hogy fő céljuk a teljes keresztény üzenet továbbadása: Jézus életének, tanításának, szenvedésének, halálának és feltámadásának hírüladása. Ez az az igazi örömhír, amiből az Egyház kezdeti lelkesedése fakadt. Ezt kell hordoznunk és továbbadnunk az idők végezetéig.

Egyébiránt az Egyház nem a IV. századtól kezdett el különbséget tenni a hiteles szentírási könyvek és az apokrif iratok között, hanem a legkorábbi időktől fogva felmerült a probléma, hogy mely írásokat kell, mely írásokat szabad felolvasni a keresztény gyülekezetben, az istentisztelet alkalmával. Ez a kérdés önként adódott, hiszen a zsinagógai istentiszteletben egyrészt felolvasásra került az adott időszakra kijelölt szakasz magából a Tórából, másrészt a többi szent iratokból, főként a prófétai könyvekből is felolvastak egy-egy kijelölt részletet. Magáról Jézusról és Szent Pálról is olvassuk az Újszövetségben, hogy felolvasásra jelentkeznek a zsinagógában, és utána beszédet intéznek a jelenlévőkhöz. A különböző jellegű szentírási szövegek felolvasása és magyarázata tehát a liturgiában a kereszténység kezdeteitől fogva jelen volt. Szent Péter apostol második levelében (2Pét 3,15-16) azt halljuk, hogy Szent Pál leveleit is a hitben ingadozók vesztükre elferdítik, akárcsak a többi Írást. Vagyis a keresztény szentírás-eszme már az Újszövetség kései könyveiben megfogalmazódik. Éppen ezért nagyon ősi időktől fogva a keresztény közösség összeállította az istentiszteleten felolvasandó szent könyvek jegyzékét és elutasította azokat a későbbi írásokat, amelyek nem feleltek meg a közösség hitének és hagyományának. Ezek a jegyzékek azután az ókor során végül is teljesen egységes, ünnepélyes és szilárd formát öltöttek, ezt nevezzük a Szentírás kánonjának. A keresztény közösség kezdettől fennálló egyetemes meggyőződése igazolja és különbözteti meg tehát szentírási könyveinket a különböző apokrifektől, melyeknek elméletei vagy történetei nem ingathatják meg a keresztény ember hitét. Azt a hitet, amely a legősibb időktől a legszélesebb körben elterjedt folyamatos hagyományon nyugszik.

3. Tehát nem arról van szó, hogy Krisztus tanításából, az újszövetségi Szentírásból és a Szent Hagyományból lényeges hitigazságok hiányoznának. Jézus maga jelenti ki, másutt az evangéliumban: "barátaimnak mondalak titeket, mert mindent tudtul adtam nektek".
Hogyan egyeztetjük össze ezt a két kijelentést, vagyis hogy Jézus mindent tudtul adott nekünk, de a Szentlélek vezet el minket a teljes igazságra? A választ megadja rá részben a mai evangélium, részben az Egyház teljes hagyománya. Az evangéliumban azt olvassuk, hogy a Szentlélek a teljes igazságra vezet el. Nem azt mondja a szent szerző, hogy további igazságokra, hogy több igazságra, hanem a teljes igazságra vezet.

Mi az, amit a tanítványok a Szentlélek megvilágosításával utólag látnak meg? Nagyon sok minden abból, amit Jézus is tanított nekik. Megértésben gyarapodnak. Már a feltámadás után látjuk azt, hogy megértik lassan – például az emmauszi úton a tanítványok az Írásoknak az értelmét. Vagy később a Szentlélek megvilágítja őket, hogy észrevegyék az Ószövetségben már előre benne voltak azok a jelek, amik Krisztusnak az életében, halálában, tanításában beteljesedtek. Tehát nem mennyiségi többletet ad hozzá a Szentlélek Jézus tanításához, hanem a megértésünket mélyíti el. Jézusnak a tanítása teljes volt, mindent átadott, amit az Atya az emberiséggel közölni akart. Csak mi, mi vagyunk olyanok és mi voltunk olyanok, hogy nem értettünk meg mindent. Ezért is újra meg újra felmerül már magában a Szentírásban is, hogy a tanítványok keményszívűek, a tanítványok nem értik, amit tanít, hogy utólag, majd a feltámadás után értik csak meg. Hát ennek a megértésnek a művét munkálja bennünk a Szentlélek. És ahogyan az új és új történelmi helyzetek, az új és új viták és tévedések bombázzák azt az egy és teljes igazságot, amit Jézus ránk hagyott, úgy kényszerül rá az Egyház mindig, hogy a Szentlélek vezetésével mélyebben átgondolja és az Õ segítségével mélyebben meg is értse Krisztusnak a tanítását.

4. A bérmálás szentségében különleges teljességgel kapjuk meg a Szentlélek ajándékát. Ahogyan maga a szertartás említi: „úgy, ahogyan az apostolok megkapták Pünkösd napján”. Ez a szentség arra segít bennünket Egyházunk tanítása szerint, hogy „hitünket bátran megvalljuk, és hitünk szerint éljünk”.
Nekünk tehát ahhoz kell kérnünk a Szentlélek világosságát és erejét az új bérmálkozók és a magunk számára, hogy életünk mindennapi helyzeteiben meglássuk, mit kíván tőlünk Krisztus tanítása, mert a hit cselekedetek nélkül holt, teljessé akkor válik, ha tettekre is váltjuk. Erre a teljes igazságra vezessen el bennünket az elevenítő és vigasztaló Szentlélek. Ámen.

Magyar Kurír