Erdő Péter beszéde a nagycsütörtök esti szentmisén

Krisztusban Kedves Testvérek!


Nagycsütörtökön az esti szentmisével kezdődik a Szent Három Nap, Krisztus Urunk szenvedésének, megváltó halálának és föltámadásának évről évre megújuló emlékezete és ünnepe. A nagycsütörtök esti liturgia középpontjában az utolsó vacsora áll: az Oltáriszentség megalapítása, az újszövetségi papság, sőt bizonyos értelemben az Egyház születése. Ám a mai szertartás során megismételjük Jézus megrendítő gesztusát, a lábmosás jelenetét is. Éppen ez az a mozzanat, amiről a mai szentmise evangéliuma szól.

1. Szent János evangéliuma beleállítja az utolsó vacsora eseményét a történelmi idő, az üdvösségtörténet és az örökkévalóság erőterébe. „A Húsvét ünnepe előtt” – kezdi a szakaszt a szent szerző. Az Egyiptomból való szabadulás pászkájának megünneplése, a népéről gondoskodó, szabadító isteni szeretet ünnepének előkészülete jelenti Jézus szenvedésének történelmi keretét. Ebbe a folyamatba kapcsolódik mindez az üdvösség történetében. De még ugyanabban a mondatban azt írja Szent János: „Jézus tudta, hogy eljött az órája, hogy a világból az Atyához menjen”. Másutt is olvasunk az evangélium lapjain Jézus órájáról. Ez az óra, ez az időpont áttöri a tér és idő horizontját, túlmutat a teremtett világmindenség határain. Mert a teremtett világ, a kozmosz még nem a minden. A lét teljessége maga Isten, akiből és akitől az egész világ ered, aki titokzatos és az egyre fejlődő tudomány által is aligha megérthető módon fenntartja és kormányozza a világot. Ha pedig van olyan óra, ahol Jézus át tud lépni az időből az örökkévalóságba, a világból az Atyához, akkor ő, a valóságos Isten és valóságos ember, több mint ez a világ. Akkor ő isteni mivoltának hatalmánál fogva emberi természetünket is felül tudja emelni a teremtett világon. Jézus órája tehát ablak számunkra is, amelyen át az isteni valóság távlatába tekinthetünk. Ez az átmenet azonban Jézus számára is a szenvedés áldozatának beteljesítése.

2. Az evangélium szerint Jézus szerette övéit, „végig szerette őket”. A János evangéliumához írott X. századi bizánci magyarázat szerint, mely abban a híres kéziratos kódexben található, ami valamikor Vitéz János esztergomi érsek tulajdona volt, a „végig szerette őket” arra utal, hogy Jézus semmit nem mulasztott el abból, amit annak illik tennie, aki lángolóan szeret. Jézus tehát kimeríti az ember iránt tanúsítható szeretet mértékét. Ahogyan ő maga mondja: „Senkinek nincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja barátaiért”. Ahogy az ősi széljegyzet mondja, a „szerette övéit, akik e világban voltak” arra utal, hogy Jézus tanítványaihoz hasonlóan barátjának tekinti mindazokat, akik a világon vannak. Õ maga mondja ugyanis (Jn 12,47): azért jöttem, hogy üdvözítsem a világot. Ezt a szeretetét fejezi ki a lábmosás szimbolikus cselekedetével.

3. Jézus tudta, hogy az Atya mindent a kezébe adott, hogy Istentől jött és Istenhez tér vissza. Nem volt tehát ismeretlen előtte, hogy mindenre van hatalma, hogy Istennek, az Atyának lényegéből született és hogy ismét fölmegy, hogy Atyjával együtt emberi természetével is részesedjen a dicsőségben. De azt is tudta, hogy nem lesz kisebb azzal, ha a legnagyobb szeretet jeleként a legnagyobb alázatosságot is kifejezi, és megmossa tanítványainak a lábát.
Az evangélium finoman utal arra, hogy azok sorában, akikhez Jézus szolgaként lehajolt, nem Péter volt az első. Hiszen ezt olvassuk: „amikor Simon Péterhez érkezett”. A bizánci hagyomány szerint úgy látszik, először Júdás lábát mosta meg, hiszen a jó orvos is a sürgősebb és súlyosabb betegekkel kezdi a gyógyítást. Sőt azt is feltételezik, hogy Júdás vakmerőségében talán éppen elsőként kínálkozott, hogy megmossák a lábát. Péter viszont abban a hiszemben, hogy Jézus ok nélkül, vagy csak tisztálkodás végett mossa meg a lábukat, tiltakozni kezdett. Õ, aki annak idején isteni sugallatra világosan rádöbbent, hogy Jézus a Messiás, most ugyanilyen világosan látja a helyzet abszurditását: Jézus, az Úr és a mester akarja szolga módjára az ő lábukat megmosni. De a történet egészen finoman érzékelteti Péter apostol egyéniségét is, mert Jézus szavára – „Most még nem érted, mit teszek, de később majd megérted” – nem kezd el érdeklődni, nem figyel fel a mélyebb jelentésre, hanem szívének őszinte érzelmével tovább tiltakozik. Amikor pedig Jézus ugyanilyen keményen, közérthető és határozott módon válaszol, s magyarázat helyett kijelenti: „ha nem moslak meg, nem lesz részed velem”, Péter rögtön megérti a parancsot, de mintha átesne a ló másik oldalára, azt kéri, hogy mossa meg Jézus a kezét és a fejét is. Ez az a pillanat, amikor a tisztaságnak, a megtisztulásnak, a megszentelő kegyelem állapotának és az üdvösségnek a kérdése feltárul. Az apostolok Krisztus megváltó érdeméből minden bizonnyal már az utolsó vacsorán a kegyelem állapotába kerültek és így vették magukhoz Krisztus testét és vérét. A kereszt megváltó áldozata áttöri az idő határait. Az Eucharisztia elővételezte és ma is jelenvalóvá teszi, nem megismétli, nem utánozza, hanem jelenvalóvá teszi Krisztus keresztáldozatát. Méltán mondja tehát Jézus, hogy tiszták vagytok, de nem mindnyájan. Nekünk is meg kell tisztulnunk a keresztség, vagy életünk későbbi bűnei után a bűnbánat szentségében, hogy leülhessünk Krisztus asztalához, hogy magunkhoz vehessük őt.

4. De a lábmosásban a régi magyarázók más jelet is látnak. Aki tiszta, annak csak arra van szüksége, hogy a lábát megmossa. Ennek a célját pedig a tanítványok majd a feltámadás után tudják meg, amikor megkapják a missziós küldetést. A lábmosás előkészítése az apostoli küldetésnek, annak hogy elinduljunk, és elmenjünk az egész világra, hirdetve az evangéliumot minden népnek.

Az idei esztendő egyházmegyénkben a városmisszió éve. Nekünk is az Eucharisztiából kell erőt merítenünk küldetésünk felismeréséhez és teljesítéséhez. Krisztus fog megtanítani mindnyájunkat arra, hogy mit kell tennünk és mondanunk, ha az ő ügyében járunk. Kérjük az idei nagycsütörtökön egész missziós megújulásunk számára az eucharisztikus Krisztus áldását és erejét. Ámen.

Magyar Kurír