Erdő Péter beszéde a Nemzeti Eucharisztikus Kongresszus záró szentmiséjén

Erdő Péter
Szentbeszéd a Nemzeti Eucharisztikus Kongresszuson
Budapest, Szent István-bazilika, 2005. szeptember 17.


Krisztusban Kedves Testvérek!

1. „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” – ezeket a krisztusi szavakat olvastuk a mai evangéliumban. Az Õ parancsára, az Õ szavára él az Eucharisztia azóta is az Egyházban. Az Eucharisztia mint Krisztus áldozatának jelenvalóvá tétele, az Eucharisztia mint táplálékunk a szentáldozásban, az Eucharisztia mint Krisztus szent jelenléte az imádattal őrzött Oltáriszentségben. Hálát adunk Krisztus urunknak az idei évért. Hálát azért, hogy Isten Szolgája, II. János Pál pápa tavaly ősztől az egész világegyház számára az Eucharisztia évét hirdette meg, mintegy örökségül hagyva az Egyházra a Legméltóságosabb Oltáriszentség megújuló tiszteletét. Hálát adunk a Gondviselésnek, hogy mi magyarok is bekapcsolódhattunk a lelki megújulásnak ebbe a folyamatába, előadásokkal, közös imádságokkal, úrnapi körmenetekkel, egyházmegyei szentségimádásokkal, plébániáink megújuló eucharisztikus életével, ezekben a napokban pedig a nemzeti eucharisztikus kongresszus megrendezésével.

Szeretettel üdvözlök mindenkit, aki most ezen a szentmisén részt vesz, vagy a rádió, a televízió útján kapcsolódik ünneplésünkbe. Köszöntöm körünkben Juliusz Janusz apostoli nuncius urat, az érsek és püspök urakat, a paptestvéreket, a szerzeteseket, a fiatalokat és mindazokat, akik az ország különböző tájairól zarándokoltak ide. Külön köszönetemet fejezem ki azoknak, akik a kongresszus a megszervezésében fáradoztak. Különös tisztelettel köszöntöm hazánk társadalmi és kulturális életének képviselőit. Jelenlétük biztató jel a számunkra, hiszen a nagy eucharisztikus összejövetelek, élükön az 1938-as budapesti nemzetközi eucharisztikus kongresszussal népünk történelmének és kultúrájának fontos részét alkotják, s hitünk szerint az Eucharisztia jelenléte és ünneplése falvainkban, városainkban és egész országunkban erő, reménység és áldás forrása egész népünk számára.

2. A mai evangéliumban az utolsó vacsora történetét hallottuk szent Lukács elbeszélése szerint. Az utolsó vacsora földi eseménye és az örök boldogság végső lakomája a mennyei Atya házában egyszerre jelennek meg az evangélium soraiban. Történelmi jelen idő és az idők végső beteljesedése az örökkévalóságban. „Többé nem eszem ezt, míg be nem teljesedik Isten országában… nem iszom a szőlő terméséből addig, míg el nem jön az Isten országa”. Nem egyszerű vacsoráról van szó, melyet Jézus ad tanítványainak ebben a világban. Ez a vacsora folytatása minden lakomának, és étkezésnek, melyet Jézus földi életében, ebben a világban elköltött: barátsággal, tanítással, megtérésekkel, örömökkel és feszültségekkel teli étkezéseké, de elővételezése annak a végső nagy menyegzőnek is, melyet majd Õ ad az embereknek, amelyben titkának részesévé teszi őket és megosztja velük az Atya dicsőségét. Történelmi a háttér: „vágyva vágytam rá, hogy elköltsem veletek ezt a húsvéti vacsorát, mielőtt szenvedek” – mondja. Útközben vagyunk hát szenvedése és megdicsőülése felé.

Isten országa felé tartva Jézus a saját titkának teljességét kínálja fel övéinek lakoma gyanánt: testét a kenyérben, a kehelyben pedig vérét, mely az Újszövetség vére. A kenyérre ezt mondja: „ez az én testem, amelyet értetek adok”. Eledelünkké válik, ebből a kenyérből táplálkozik a testünk, ez a kenyér egyesíti az embereket Krisztussal, de egyesít minket egymással is. Jézus jelenléte övéi között, közöttünk, felépítője, életforrása a testnek. Ez a test pedig közösségi valóság és az örökkévalóságba tartó egység. Ahogy szent János apostol írja: „a mi közösségünk közösség az Atyával és a Fiúval, Jézus Krisztussal”. A kehelyről pedig ezt mondja Krisztus: „ez a kehely az újszövetség az én véremben, amely értetek ontatik”. Krisztus maga a valódi szövetség, aki mindörökre közösséget teremt Isten és az emberek között. Krisztus igaz utat nyitott, mely egyesít minket az Atyával. Ezért személyében összesűrűsödik a szövetség titka. Ezt adja örökségül barátainak és tanítványainak. De vérben való szövetség ez, a legigazibb vérszerződés, amely halála által jön létre. Ezért részesülni Jézus kelyhében azt jelenti, hogy belépünk az Õ áldozatába, hogy mi is elkezdjük felajánlani életünket másokért. Nem lehetünk egységben Krisztus szövetségével, ha nem válunk mi is áldozattá másokért. A keresztény közösség, Krisztus titokzatos teste, az Egyház nem jöhet létre és nem állhat fenn, ha tagjai nem járnak a megfeszített Krisztus útján, és nem részesednek szövetségében.

3. Hogyan kapcsolódunk mi, magyar katolikusok Krisztus szent vacsorájának közösségébe, az Õ feláldozott és örökre győztes életének közösségébe? Nézzünk Krisztus színe előtt önmagunkra és nemzetünkre, ne ijedjünk meg attól a képtől, amit az Õ tükrébe tekintve látunk, és keljünk fel elesettségünkből.
Krisztus áldozata tanítványaitól is áldozatkészséget kíván. De hányszor vagyunk önzők! Mennyire ránk telepszik az elmúlt évszázadok és évtizedek tragédiáinak és kudarcainak sorozata. Vesztett háborúk és elbukott szabadságharcok. Vérengzések és megaláztatások. Bizalmatlanság nemzetünkön belül, az összetartás drámai hiánya: olyan seb, amely Mohácsot hozott ránk, olyan seb, amely máig nem gyógyult be. És a reménytelenség bűne, a csüggedés kísértése. A térség országainál jóval korábban kezdődött nálunk a gyermekellenes magatartás, a hétköznapi önzésbe menekülés a dicstelennek és reménytelennek érzett jövő elől. Kezdődött a négy fal közötti kényelmes élet, amelynek nincs távlata. Kezdődött a nagy közös dolgokban való tehetetlenség érzése, amely elől a puszta magánéletbe menekül az ember. És kezdődtek, vagy folytatódtak a nagy elhallgatások is. Egyre több dolog, amiről sokan úgy érezték, nem szabad hangosan beszélni. S az utóbbi másfél évtized, amikor megéreztük a szabadság ízét, szintén hozott sok csalódást, szintén felvetette, de meg nem válaszolta az igazságosság kérdését, a teljes igazságosságét, amely a gyengét védi. Hordozzuk hát nemzedékről nemzedékre tovább örökítve népünk életének lelki sebeit, és keressük ma is – gyakran szétszórtan és lelki betegen – a magunk pillanatnyi előnyét. Nehezen jutunk átfogó, derűs szemléletre. Alig érezzük a jövő vonzását és ígéretét. De Jézus nem csüggedésre hívott meg minket. Ha minden bajunkkal, akár közös sorsunkkal is csatlakozunk áldozatához, ha iszunk a kehelyből, amit Õ nyújt nekünk, akkor megvilágosul, akkor fölragyog az életünk. Méltán nevezi II. János Pál pápa az Oltáriszentséget a világosság misztériumának. A szentáldozásban maga Krisztus, a világ világossága jár át minket. Akkor felülemelkedünk minden elmúlt gonoszságon és szenvedésen, akkor tudunk Isten előtt bűnbánatot tartani és őszinte szívvel, emelkedett nagylelkűséggel másoknak megbocsátani. Valódi közösségbe lépni az irgalmas Istennel, hiszen csak az Õ irgalmassága ad reményt, hogy a bűn és a gonoszság mégsem okozza vesztét az egész emberiségnek.

4. Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre – mondja Üdvözítőnk az átváltoztatás szavai után. Ezt cselekedjük mint közösség, ezt cselekedjük, amíg világ a világ. Az Eucharisztia volt az a cselekmény, amely a keresztényeket a kezdet kezdetétől megkülönböztette környezetüktől. Az Apostolok Cselekedeteiben azt olvassuk, hogy a jeruzsálemi hívek a többiekkel együtt jártak a templomba imádkozni, de kenyértörést házanként végezték. Ez csak Krisztus tanítványainak lakomája volt. Az Eucharisztia az Egyház közösségének alkotójaként jelenik meg, a keresztény ember teljes életének ez a forrása. Diocletianus császár keresztényüldözése során 304-ben a mai Tunézia területén elfogtak 49 keresztényt, akik megszegték a császári tilalmat, és vasárnap Eucharisztia ünneplésére gyűltek egybe. Mikor a pogány proconsul megkérdezte őket, miért sértették meg a tilalmat, egyikük azt válaszolta: „vasárnap nélkül – a vasárnapi Eucharisztia nélkül – nem tudunk élni”. Mindannyiukat kivégezték, de vértanúhaláluk mutatja, milyen elemi szükségünk van a vasárnapi szentmisére és a szentáldozásra. Arra a szentáldozásra, melyhez Egyházunkban csak olyan katolikus hívők járulhatnak, akik a megszentelő kegyelem állapotában vannak, súlyos bűneiktől szentségi gyónásban megtisztultak. A súlyos bűn pedig nemcsak az egész élet teljes és gyökeres szembefordulását jelenti Istennel, hanem az emberi élet minden komoly bűnét, amelyet az egyházi hagyomány ezzel a jelzővel illet. Aki tehát elkötelezi életét a rendszeres szentáldozás mellett, erkölcsileg tudatos életet kell, hogy éljen. Küzdenie kell önzése, kevélysége, haragja és minden más bűne ellen, nem élhet tartósan olyan állapotban, ami Krisztus tanításával összeférhetetlen. Mert az Eucharisztia fénye a mindennapok küzdelmének során járja át az életünket. Nem automatikusan, nem varázsütésre, hanem a nagylelkűség, a szeretet, az önfegyelem új és új döntései által. Ha azt mondjuk, hogy a mindenkire kiterjedő görcsös önzés a tehetetlenség és az önpusztítás csapdájába ránthat egy társadalmat, akkor azt is ki kell mondanunk, hogy a gyógyulást nem csak nagy eseményektől, nem csak másoktól kell várni, hanem a saját nagylelkű hétköznapi tetteinkkel kell elkezdeni.

De a szentségi Jézus köztünk marad. Mindig hozzá fordulhatunk imádásunkkal, szeretetünkkel, kéréseinkkel. Látogassuk a szentségi Jézust! Lépjünk közelségébe és éljük át a Szentnek, Isten mérhetetlen fenségének kisugárzását, töltsön el minket közelében a bizalom, hogy nem vagyunk egyedül, hogy világunk sincs egyedül és magára hagyva, hanem átöleli a mindenható és irgalmas Isten gondviselése. Bárcsak minden templomunkban lehetőség volna rá, hogy az arra járó emberek betérjenek imádkozni és feltekintsenek a tabernákulumra, ahol az öröklámpa jelzi Krisztus isteni jelenlétét.

Kérjük a szentségi Jézust, legyen életünk forrása a szentmisében, erősítőnk szentségi jelenlétével, mindenható és irgalmas kísérője népünk életének. Áldása hozzon megújulást nemzetünknek. Magyarok Nagyasszonya, Szent István király könyörögjetek érettünk!

Ámen