Erdő Péter beszéde Tihanyban

I. András királyunk sírjának közelében emlékezzünk arra, amit a legújabb történészek is e nehéz sorsú, sikeres uralkodó legfőbb érdemének tekintenek. Õ volt az, aki Orseolo Péter nyugati típusú átalakulást siettető, de népünk valóságától elrugaszkodó törekvései, Aba Sámuel önállóságunkat védő, de a múltnak nagy engedményeket tevő uralkodása, majd a pogánylázadás és a káosz pusztítása után visszaállította hazánkat az európai és keresztény fejlődés Szent István által megjelölt útjára.

Milyen is volt ez a Szent István-i út? Első királyunk erős alapra építette országunk, de saját és családja életét is: a kereszténység mellett kötelezte el népét. De az Efezusi levél most felolvasott részlete különösen megvilágítja István király művét és azt, ami belőle a mi számunkra, most is nagyon aktuális. Arról olvastunk ugyanis az Efezusi levélben, hogy ne legyünk már többé olyanok, mint a pogányok.

Hát ez volt a nagy probléma Szent István korában is. Nem elég formálisan felvenni a kereszténységet, nem elég politikai hasznosságból, szövetségre lépni a nyugattal, hanem emberileg meg kell változni, gondolkodásmódunkban is kereszténnyé kell lenni. És minden más, amiért országunk évről évre tiszteli Szent István király emlékét, benne az államalapítás, az ország-szervezés, a közigazgatásnak, a jognak a megalapozása, ez mind tiszteletreméltó. De számunkra itt a legfontosabb, mégis csak ez az üzenet, hogy hogyan kell a gondolkodásunknak, hogyan kell a szívünknek megváltozni, hogy végre ne pogány módra gondolkodjunk és éljünk. Erre kapunk választ az Efezusi levélből. Ott ugyanis felsorolja Szent Pál, hogy a mi jellemzi a pogányok magatartását és világnézetét, és mi szerint kell igazodnia a keresztény embernek. Azt mondja, összefoglalva az összes későbbi dolgokat, hogy ne éljetek úgy, mint a pogányok, akik hiábavalóságokon jártatják az eszüket

Másutt pedig azt olvassuk az Újszövetségben: ne éljetek úgy, mint a pogányok, akiknek nincsen reménységük. Ez az a két alapvető adottság, amiben az ember akkor él, ha nem jutott el Krisztushoz, - ha tetszik a régi szóval - a pogány lelkületű embernek ez jellemzi az életét. Nincs reménysége, nincs reménysége, mert emberi dolgokban bizakodik, a puszta emberi igyekezet alapján próbálja megítélni, mi lehet a jó, mi lehet a hasznos az életünkben. És újra meg újra találkozik a korlátaival, találkozik azzal, hogy nem tudja megvalósítani - egyén és közösség – azt, amit fontosnak és jónak tartana. Aztán találkozik azokkal a nehézségekkel, amik a sikertelenségből, a kudarcból adódnak, és akkor nem tudja, hogyan tovább. És könnyen megjelenik az elkeseredés, a kétségbeesés, az hogy nincs értelme egyén, család, vagy egy egész ország életének. Miért? Mert azok a kilátások, amelyeket olyan fontosnak tartott, mintha nem lennének nyitva. Mondjuk a földi jólét, mondjuk az a fajta haladás, amire valaki éppen azt hiszi, hogy a legnagyobb érték. És azután a másik nagyon jellemző tulajdonság, hogy a pogányok „hiábavalóságokon járatják az eszüket”.

Ha nem találkoztunk Krisztussal, akkor mi az, ami rendet teremt bennünk, ami értékrendbe helyezi a dolgokat. Másképp tájékozódik az az ember, aki számára Krisztus a Megváltó személye nem sokat jelent, mert ő úgy tájékozódik, hogy a hétköznapi, e világi élet dolgai szerint igazodik, ahhoz méri a dolgok jelentőségét. De ennek az életnek vége van, és ennek az életnek a lezárása annak a számára, akinek nincs hite, egyben végső határkő. Tehát az élet apróságaihoz méri a többi dolgokat. Ahhoz méri a másik ember iránti szeretetet. Ahhoz méri a saját életének a kilátásait. Hányszor halljuk például, lehet, hogy ez és ez a munka valamikor még értékes lenne, de hát mi hasznom lesz már akkor nekem abból? Vagy még az unokáink sem fogják meglátni az eredményét. És így tovább. Hiábavalóságokon jártatja tehát könnyen az ember az eszét, mert az tűnik akkor a legfontosabbnak, ami itt az én életemben, az én számomra még elérhető. Kényelemben, anyagi előnyökben, az élet szebbé tételében. De hát ezek a dolgok, kicsi súlyúak, ha Jézushoz, és ha ahhoz a távlathoz hasonlítjuk őket, ami a hívő ember számára megnyílik.

Tehát megújulni gondolkodásunkban, felhagyni végre a pogánysággal, ezt jelenti. Elfogadni Jézus Krisztust valóban Megváltónknak. És ettől kezdve remélni Benne. Szent Pétertől olvassuk, hogy a keresztény embernek mindig készen kell állnia, hogy számot adjon a reménységének az okáról. A keresztény embert reménykedő optimizmus jellemzi. Nem minthogyha azt gondolná, hogy itt a földön minden varázsütésre megoldódik. Hanem mert tudja azt, hogy Isten annyira szeret bennünket, hogy végül is a legfontosabb dolgokban ez a szeretet minden akadályt legyűr. És ez az a remény, amiben egyén és közösség kapaszkodhat ez az, amiben végül is nem csalódik. Mert ez a remény nemcsak ennek a földi életnek a keretei között érvényes, hanem azon túl is a világmindenségre és az örökkévalóságra szól. Ez a keresztény embernek a reménye, és ha furcsán hangzik is, ha alig hihetően hangzik is ma sokszor, mi tényleg ebben hiszünk. De ha tényleg ilyen nagyon furcsa dologban hiszünk, akkor nagyon különleges kell, legyen a gondolkodásmódunk és az életünk is. Akkor a dolgoknak az értéke megváltozik, akkor olyan cselekedetek, olyan helyzetek, kell, hogy kísérjenek bennünket, amire az emberek felfigyelnek. És azt mondják: hogy lehetséges ez? Hogy valaki ad és segít, pedig nincs belőle haszna, hogy valaki holnapután éppen olyan kedves, mintha meg sem sértettük volna. Mintha nem lenne semmi leszámolni, vagy elszámolni valója. Nincs is, mert a keresztény ember megtanulta Krisztustól a bocsánatot, megtanulta, hogy hol az életének a súlypontja, megtanulta, hogy a többi embert úgy kell szeretni, mint saját magát.

Imádkozzunk magyar népünkért, hogy abban kövessük Szent István útját, ami a leglényege volt az életének és a tanításának. Hagyjunk fel a pogány gondolkodással. A lényegeshez ragaszkodjunk, és legyünk a reménység emberei, mert Krisztus a reménységre hívott meg minket, mindnyájunkat külön-külön és egész nemzetünket. Amen.