Erdő Péter bíboros bérmálási szentbeszéde az évközi 30. vasárnapon („A” év)

Kedves Bérmálkozók!
Krisztusban Kedves Testvérek!

1. Melyik a legfőbb parancs a törvényben? – olvassuk a mai vasárnap evangéliumában. Nagy súlya volt ennek a kérdésnek Jézus korában. Tudjuk, hogy a törvénytudók parancsok és tilalmak százait és százait különböztették meg a Törvény előírásaiban, klasszikus számítás szerint 613-at. És iskolák, vélemények lehettek arról, hogy mi fontosabb, mitől függ a másik. Amikor Márk evangéliumában olvassuk a beszámolót erről a főparancsról, ott a kérdés még érdeklődő, majdnem jóindulatú. Egy olyan írástudó teszi fel Jézusnak, aki közel áll a mennyek országához. Máténál és Lukácsnál ez a beszámoló – ahogy ma is hallottuk – inkább provokatív kérdésről tanúskodik. Azért teszi fel a kérdező, mert alattomos szándék vezérli. Provokáció, hiszen a Törvény lebecsülése a tét. Ha Jézus egyet kiemel, a többit jelentéktelennek mondja, és ellene fordíthatók a hívők, mondván ez lebecsüli a Törvényt.

De milyen Jézus válasza? Ügyesen kibújik a provokációnak a cselszövényéből? Talál egy mentőötletet? Egyáltalán nem, hanem válaszával felülemelkedik a kérdezőnek az egész világán. Mert nem arról beszél, hogy melyik a fontosabb és a kevésbé fontos, hanem arról, hogy mi a legfontosabb az egész Törvényben.

Azt mondja, hogy az istenszeretet és az emberszeretet. Mind a kettőt úgy idézi, szó szerint, ahogyan az az ószövetségi törvényben található. Hiszen mind a kettő, a „szeresd Uradat, Istenedet, teljes szívedből, teljes lelkedből”, írva áll a Második Törvénykönyvben, a hívő zsidó embernek a napi imádságában a “Semá Jiszroélben”, ezt mindenki pontosan megismerte és tudta akkor. De ott van a „szeresd felebarátodat, mint önmagadat” is, amely szintén az Ószövetségből vett idézet. Ez a kettő nem tagadja az összes többi parancsot, nem azt mondja, hogy ezt a kettőt tartsátok meg, a többi nem fontos. Hanem azt mondja: ez a legfontosabb az egészben. Ki vitatkozhat ezzel? Hiszen minden vallásnak minden előírása ezt kell, hogy szolgálja. Erre törekedtek Jézus korában is, akik jó meggyőződéssel próbálták megtartani vallásuknak szövevényes előírásait. Tehát Istent szeretni mindenek felett – ebből következik az emberszeretet. Nem is annyira más parancs az, mint ugyanannak a következménye. Ha Isten szereti az embert és a világot – hiszen megalkotta – akkor nekünk is, az ő szándéka szerint szeretnünk kell. Ez tehát a legfőbb parancs, és ettől minden más új színt kap. Ha tetszik, a helyére kerül. Az edények megmosásától kezdve a szombat nyugalmáig minden egyéb. És nem vész el belőle semmi, mert a lényeg megmarad. De nem köti meg az életet olyankor, mikor ez az Isten és emberszeretet gyakorlásának állna az útjában. Erre volt példa Jézus egész élete és tanítása. Ezt veszi át tőle megértő lélekkel az Egyház, amikor majd az első évszázadokban szembe kerül azzal a problémával, hogy mit kell megtartani az ószövetségi törvényből. És azt válaszolja rá, hogy a tízparancsolatot, a legfontosabb erkölcsi elveket. A többinek a megtartását nem írja elő kötelezően keresztény ember számára. Emlékezzünk csak a Jeruzsálemi Zsinatra, emlékezzünk Szent Pál apostolnak az egész életpályájára, ahol erről van szó, hogy Krisztus hogyan szabadítja fel az embert a törvénynek az igája és a terhe alól. De ugyanakkor Krisztusnak van saját igája is – ha tetszik egy saját törvénye –, amely nem kevésbé szigorú. Ez pedig pontosan egybeesik azzal, ami a hívő embernek már az Ószövetségben is a legfontosabb kellett, hogy legyen: az isten- és emberszeretet törvényével.

2. Ebben az összefüggésben merül fel most újra számunkra a misszióknak a gondolata. Mert hiszen a II. Vatikáni Zsinat utáni időben divattá vált bizonyos körökben azt mondani, hogy misszióra nincs szükség. Mert hát, ha a jó szándékú ember, az istenkereső ember, aki a saját erkölcsi érzéke szerint éli az életét, ha végül is bejuthat az üdvösségre, akkor is, ha nem hallott Krisztusról, minek hát akkor a misszió? Ez volt a kérdés pár évtizeden keresztül. De hát az Egyház megválaszolt erre, különösen tisztán válaszolt meg rá Boldog II. János Pál pápa, amikor hangsúlyozza, hogy Krisztusnak az üzenete boldogító üzenet minden nép számára. Ezt a boldogító üzenetet, ezt az örömhírt, hogy meghalt, feltámadt és megváltott bennünket, ezt kell továbbadni mindenkinek. El kell vezetni az embereket a keresztségre és a hitre, mert Isten mindenkit erre hív. Ellenkezik ez azzal, hogy a jó szándékú ember törekvése végül is az irgalmas Isten szemében elegendő lehet az üdvösségre? Persze szintén Krisztus megváltó érdeméből, nem a maga erejéből. Hát ellenkezni nem ellenkezik vele, hanem éppen úgy beteljesíti, mint Jézusnak a szava a törvényt. Az összes emberek összes jó szándékú igyekezete és igaz felismerése Isten és ember dolgáról, az mind Krisztus életében és tanításában összegződik. Ott maga az Isten mondja ki a legteljesebb és a legsúlyosabb igazságot. Ezért olyan kincsünk van, amit mindenképpen meg kell osztanunk az összes emberrel a világon. S erre éppen a szeretet kötelez bennünket. Ennek során tiszteletben kell tartani mindenkit, türelmesnek kell lenni természetesen, meg kell próbálni megérteni mindenkinek a világát, a fogalmait, a gondolatait, a nyelvét, a kultúráját. De nekünk van egy olyan ajándékunk, amitől mindenki boldog lehet. És ezt, éppen szeretetből és szeretettel, mindenkinek tovább kell adnunk. Ez a missziós küldetés lényege, ezt kívánja Krisztus az Egyházától, és ebben szeretnénk mi is a magunk módján, valahogyan innen Magyarországról vagy külföldre utazva, olyanokkal találkozva, akik nem ismerik még Krisztust – és hányan vannak ilyenek –, és a környezetünkben, ebbe a munkába szeretnénk hát beállni, és ehhez kérjük ma Krisztus segítségét.

3. Kedves Bérmálkozók! Nem csupán a pápáknak, püspököknek és a papoknak a feladata az, hogy életükkel is tanúságot tegyenek Krisztusba vetett hitükről. Minden keresztény ember küldetéssel rendelkezik. Küldetéssel, azaz misszióval – és ezt különleges örömmel mondom ma, missziós vasárnapon –, küldetéssel arra, hogy hitéről bátran tanúságot tegyen és hite szerint éljen. Minden kereszténynek szól a krisztusi felhívás: „Arról ismerjenek meg benneteket, hogy szeretitek egymást”. Isten népének világában sajátos logika érvényesül. A küldetés, a különleges kötelesség mindig együtt jár a szentségekben kapott különleges kegyelemmel. Ezért is vallja az Egyház, hogy a bérmálás a keresztség beteljesítője, hiszen ehhez ad kegyelmi segítséget, ehhez adja a Szentlélek ajándékának eltörölhetetlen jegyét. Arra segít, hogy hitünket bátran megvalljuk, és hitünk szerint éljünk.

Már az Ószövetségben jövendölték a próféták az Úr Lelkének kiáradását a várva várt Messiásra és az egész népre. Ezért is mondja Jézus a zsinagógai felolvasás után: „Az Úr Lelke rajtam, ő kent föl engem” szentírási szavaihoz kapcsolódva, hogy ez az ige ma beteljesedett. Pünkösdkor az apostolok is megkapták a Szentlelket, az ő erejében kezdték hirdetni Isten nagy tetteit. Később az apostolok, és nyomukban az Egyház, a megkeresztelteknek adta át kézfeltétel által a Lélek ajándékát. Hogy a bérmálás a keresztségi kegyelmet erősíti meg, ezt jelzi és műveli bennünk a krizmával való megkenés.

A püspök által szentelt balzsammal kevert növényi olajjal való megkenés és a megkeresztelt személy homlokának megérintése illetve a kézrátétel éppúgy a bérmálási szertartás lényegéhez tartozik a nyugati egyház szertartásában, mint a szavak: Vedd a Szentlélek ajándékának jelét. A keleti egyház a Szentlélek ajándékainak pecsétje kifejezést alkalmazza. A bérmálás hatása a Szentlélek különös kiáradása, mely a keresztségi kegyelem növekedéséhez vezet, és eltörölhetetlen jegyet hagy az emberben. Szorosabban kapcsolódunk Krisztushoz és Egyházához, és ahogyan a szertartásban ünnepélyesen imádkozzuk is, különleges megerősítést kapunk a Szentlélek ajándékai által. A keresztség kegyelmének ez a kiteljesedése az, amit egyesek képletesen nagykorúságnak is neveztek, ennek azonban nincs közvetlen kapcsolata a természetes, emberi életkorral.

Magyar Kurír