Erdő Péter bíboros beszéde az ökumenikus imahét megnyitóján

Krisztusban Kedves Testvérek!

1. Jézust a kortársai csodálatos gyógyítónak ismerték. Így ismerték őt még azok is, akik nem hittek benne. Így ismerték őt még azok is, akik azzal vádolták, hogy Belzebubnak, az ördögök fejedelmének a segítségével űzi ki a megszállottakból a gonosz lelkeket. És a nem-keresztény forrásokban is, például Josephus Flaviusnál, ilyen emlék maradt meg róla. De hát milyen gyógyító ember is volt ő?

Minden emlékünk azt mutatja, hogy nem úgy dolgozott, mint a kortárs kuruzslók, hanem különleges hatalommal. Olyan gyógyító volt, akinek elég volt azt mondani a betegnek, hogy „megbocsáttatnak bűneid", vagy „kelj fel és járj". Vagy elég volt azt mondani, hogy „meggyógyult a szolgád", vagy azt mondani, hogy „nem halt meg a leány, csak alszik". Tehát nem kellett különböző bonyolult praktikákhoz, gyógyító eljárásokhoz folyamodnia. És a mai evangéliumban mégis azt találjuk, hogy az akkori javasemberek módjára, bizony az ujját beledugja a süket fülébe, a nyálával érinti a néma ember nyelvét. Miért teszi ezt? Sőt mond még egy igét is, nem varázsigét ugyan, de olyan igét, amit az arám eredetiben a legutóbbi időkig megőrzött nekünk az egyházi hagyomány és az arám eredeti formájában belevette még a keresztelés szertartásába is. Ha tehát ez így van, akkor mégiscsak különleges szándéka volt vele Jézusnak ebben a ma hallott gyógyításban. Sokan mondják, és régóta olvassák a hitben olyan módon ezt a szöveget, hogy Jézus azért folyamodott ezekhez a praktikákhoz, mert annak a néma embernek, annak a süketnémának tudtára akarta adni, hogy mi is történik vele. Tehát kapcsolatba akart vele kerülni. Nem magyarázhatta el neki. Nem hallott az az ember a Messiásról. Nem is magától jött Jézushoz, hogy segítséget kérjen Tőle, hanem odahozták. De ő ahhoz az emberhez akart szólni, ahhoz a süketnémához. És ezért azokat a gesztusokat hajtotta végre rajta, amelyről talán még ő is megismerte, hogy itt gyógyítás következik. Lehet, hogy mások már próbálták gyógyítani, de eredménytelenül. Tehát a lelkéhez közeledett, közelített ezekkel a banális gyógyítási formaságokkal.

2. De nemcsak ezt tanuljuk meg a mai esetből, a ma felolvasott gyógyulásból, hanem azt is, hogy amikor valaki meghallja Jézusnak a szavát, amikor Jézussal érintkezésbe kerül, az neki a javára válik. És az evangélista levonja belőle a tanulságot, hogy „csupa jót tett”. Süketeket hallóvá tett, némákat beszélővé.

Mit jelent ez a mi számunkra? Maga a gyógyulás az evangélium hirdetésének, meghallásának a képe is. Jézus úgy hozza el az evangéliumot az emberekhez, hogy a testi bajaikon is elkezd segíteni. Ennek az útján közelít a lelkükhöz, így kommunikál velük. Ezt adja az Egyháznak is, ha tetszik, állandó módszerként, hogy az embereket ott kell megszólítani, ahol vannak, és nem lehet az embereknek az evangéliumot úgy hirdetni, hogy közben észre sem vesszük, hogy mi minden bajuk van. Ezért lett az Egyháznak a hosszú története során a kísérője az összes szociális tevékenység. Ezért fordul mindig a szegények felé, ezért fordul a betegek felé. Tehát az Egyháznak biztos, hogy az evangelizációhoz Jézustól mutatott útja ez. De nem szabad, hogy elvesszen ebben a jótékonykodásban. Számunkra is szükséges, ha valakinek az evangéliumot akarjuk közvetíteni, hogy az illető barátai legyünk, hogy kapcsolatot jelentsünk a számára, ha kell, akkor segítsünk neki az élet minden területén. Még az is fontos, hogy a keresztény közösség, aki rátalált a hitre, tartson össze a gyakorlati élet vonatkozásaiban is. De mindez nem homályosíthatja el, hogy végül is miről van szó. Mert ha észrevesszük, Jézus gyógyít ugyan, meg enni is ad az éhes embernek, de ezt módjával teszi. Õ nem azért jött, hogy minden beteget meggyógyítson, és nem azért jött, hogy minden éhezőt jól lakasson. Hanem a betegnek, az éhezőnek, a bajba jutott embernek a megsegítésével is a szíve felé keresi az utat. Tehát többet akar adni, mint a gyógyulás, vagy a jóllakás, az üdvösségnek az örömhírét akarja adni, az Istennel akar kapcsolatba hozni bennünket. És nekünk is, az evangéliumot továbbadó Egyháznak is, ezt kell a középpontba állítani. Tehát egyszerre a szociális szeretet, egyszerre az emberiesség, és annak a tudata, hogy utat keresünk, általunk az evangélium utat keres az emberek szívéhez. És akkor igazolódik az a tanulság, amit az evangélista levon, hogy akinek megnyílik erre a füle, annak nagyon jó sora lesz. Aki nemcsak az itteni, a hétköznapi gondjaiban kap talán enyhülést, nemcsak a hangulata lesz talán jobb tőle, hanem valóban kapcsolatba kerül azzal az Istennel, akivel a sorsa örökre biztonságba kerülhet.

3. A keresztények világszerte az egységért imádkoznak ezekben a napokban. Ökumenikus imahét kezdődik. A mai evangélium fényében igazán aktuálisnak érezzük, hogy szüksége van gyógyulásra a világnak, szüksége van gyógyulásra minden egyes embernek, szüksége van gyógyulásra gyakran a mi egyházi közösségeinknek is. Mert mi, XXI. századi emberek, sok mindennel foglalkozunk, de gyakran szinte süketté válunk Krisztus személyes hangjának a meghallására. Pedig ő szólni akar hozzánk, és a szava gyógyító szó, olyan szó, amelynek átalakító hatalma van. De Jézus szabadító üzenetének mi is a munkatársai vagyunk. Általunk akar szólni az emberekhez és a világhoz. Már pedig éppen ő kérte azt az utolsó vacsorán, főpapi imájában, hogy tanítványai egyek legyenek és így felismerje a világ, hogy ő az Atya küldötte. A keresztények egysége tehát magának Krisztusnak az akarata, törekedni rá nem ízlés dolga, hanem mindannyiunk hitbeli kötelessége. De nem is olyan ügy a keresztények egysége, amely pusztán a mi igyekezetünktől függene, nem elég hozzá a puszta emberi igyekezet és tervezés, hanem Isten különleges kegyelmi segítsége is szükséges. Elgondolkodva a mai nyugati világban kialakuló helyzetünkön azt látjuk, hogy igen nagy mértékben sorsközösségben vagyunk egymással. Nem a katolikus, a protestáns vagy az ortodox hit sajátos meggyőződései és értékei, hanem az egész kereszténység, mint olyan ütközik gyakran heves elutasításba. Ennek az elutasításnak az éle olykor már nem is a keresztény vallás, hanem Jézus Krisztus személye ellen irányul. Neki pedig mindannyian a tanítványai vagyunk és ez a tény, az ő személye különleges szolidaritásra, Krisztus arcának közös keresésére indít bennünket. A keresztények egységéért való fáradozás tehát napjainkban egyrészt sok konkrét kérdésben megvilágítja a gyakorlati nehézségeket és a további elkötelezett igyekezet fontosságát, másrészt drámai sorsszerűséggel vagy gondviselésszerűséggel bizonyítja összetartozásunkat. Minden keresztény elemi küldetése, hogy elvigye Krisztus örömhírét azoknak, akik még nem hisznek benne. Ezért, ha a közös cselekvést a teljes egység hiánya még nehezíti is, a misszió szent munkájában a legnagyobb szolidaritás máris indokolt és szükségszerű.

Szentatyánk, XVI. Benedek pápa az idei ökumenikus imahéttel kapcsolatban kijelentette: „ha minden keresztény közösség missziós küldetésének két vonatkozását tudatosítjuk, vagyis az evangélium hirdetését és a szeretet tanúságtételét… ez segíti utunkat az egység felé, mert minden enyhülés… melyet a keresztények közösen hoznak embertársaik szenvedésére, hozzájárul ahhoz, hogy láthatóbbá váljék közösségük és hűségük az Úr parancsához”. Ebben a szellemben kezdjük meg idei ökumenikus imádságainkat és kérjük Urunkat, hogy az egységért való elkötelezett fáradozás jellemezze hitünket és életünket nemcsak ezen a héten, hanem az év minden napján.

Ámen