Erdő Péter bíboros beszéde a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége VIII. Kongresszusán

Erdő Péter

Igazságosság és közjó


Igen Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A mostani konferencia címe: Krisztusban van az igazság. Már ez a mottó is bevezet bennünket az Egyház szociális tanításának középpontjába. A tegnapi és a mai előadások nagy többsége a kongresszusi meghívón található bibliai idézettel összhangban (2Pét 3,13-14) az igazságot elsősorban az igazságosság értelmében mutatja be és fejti ki. Azonban az igazságosság fogalma is, mégpedig nemcsak a keresztény világnézet szerint – hanem filozófiai síkon szemlélve a dolgot – magában rejti a valóság problémáját. Az objektív valóság létezésének és megismerhetőségének kérdését. Hiszen az arányosság, az egyenlőség, a méltányosság csak bizonyos személyek, dolgok, értékek összefüggésében értelmezhető. Tehát az igazságosságnak a valóságra kell épülnie. Az államnak pedig és a társadalom rendjét biztosító más tényezőknek a közjó érdekében kell működniük. Ez hordozza az igazságosság és a méltányosság igényét.
Közjóról beszélni manapság nem is olyan könnyű, mert fogalmi távolság választ el minket attól a kulturális közegtől, ahol a bonum commune, a közjó fogalma egyáltalán kikristályosodott és megfogalmazódott.

1. A közjó fogalmához
Mit jelent tehát ma számunkra a közjó? Induljunk el a magyar közbeszéd és a magyar jogi nyelvezet világából, talán találunk benne olyan elemeket, amelyek rá fognak mutatni ennek a fogalomnak a lényegére. A mai magyar jogi gondolkodásban a közjó „a klasszikus görög filozófiában gyökerező és mindmáig tovább élő fogalom az állam feladatait illetően. Érvényesítése az államtól a különböző társadalmi csoportosulások érdekeinek sokoldalú számbavételét, igazságos mérlegelését, valamint közöttük megfelelő kompromisszumok segítségével az optimális egyensúly megteremtését igényli” . Például a világi jogban találunk olyanféle fogalmakat, mint „közhasznú”, sőt „kiemelten közhasznú” – mondjuk valamilyen jogi személyre, alapítványra, egyesületre – aztán találunk olyan kifejezést is, hogy „közveszély okozása”, esetleg olyat, mint a „közügyektől való eltiltás”, a „közellátás érdeke”, a „közérdekű adatok”, a „közérdekű bejelentés”, a „közérdekű használat”, a „közérdekű munka”, a „közérdekű üzem”, a „közhasznú társaság”, a „közrend”, a „közszemérem megsértése” vagy a „közteherviselés” . Mindenképpen használjuk azonban a köznyelvben is az olyan kifejezéseket, mint közérdek, közös tulajdon, köztulajdon stb.

Mindezek alapján mondhatjuk azt, hogy az egyes dolgokat és személyeket meghaladó vagy átfogó, magában foglaló, közös valóság az, amiről beszélünk. Ennek a közös valóságnak a java. Ezért az egész, a közösség, a társadalom, esetleg az egész emberiség mint magasabb közös valóság problémája is felmerül a közjó kapcsán. De hogyan merül fel? Úgy merül fel, hogy az egyén, az individuum és a különböző méretű közösségek viszonyát fejezi ki e kettő érdeke vagy java szempontjából.

Előre kell azonban bocsátanunk, hogy van itt egy nagy probléma, ez pedig a jónak, a „javaknak” a kérdése, mert ahhoz, hogy egyáltalán elkezdjünk a konkrétumokról beszélni, kell, hogy legyen valamilyen víziónk, valamilyen elképzelésünk arról, hogy mi a jó az embernek, a közösségnek. Tehát a közjó felveti az antropológia alapvető problémáját, az emberről alkotott képünk, fogalmunk kérdését. Mi az ember? Ennek fényében láthatjuk csak, hogy mi a jó az embernek.

Annyit mindenképpen elmondhatunk, és ebben még ma is valamelyes konszenzus uralkodik a nyugati világban, hogy az ember egyéni, személyes és társas társadalmi lény. Az ember személy, vagyis felcserélhetetlen, egyedi, mindenki mástól különböző, cél és nem puszta eszköz más emberek vagy dolgok vagy absztrakt értelemben vett közösségek érdekében.

Ugyanakkor az ember társadalmi lény, társadalmi személynek is mondhatjuk, hiszen közösség nélkül nem életképes, a közösségen belül növekszik azokban az értékekben, amelyek az ő egyéni és személyes valóságát gazdagítják és hordozzák. Ugyanakkor méltóságában az egyén, sőt – tovább megyek – a személy megelőzi a közösséget. Mert a társadalom, mint olyan, nem személy. Jogi személyről beszélhetünk ugyan, de az emberi személy keresztény víziójának megfelelő minden kritériummal egyetlen közösség sem rendelkezik.

Ennek a fényében beszélünk mi keresztény perszonalizmusról vagy akár kiegyensúlyozott keresztény individualizmusról is. Ugyanakkor azt is le kell szögezzük, hogy minden emberi személy egyenlő méltóságú. A társadalom érdeke tehát nem törölheti el az egyén érdekét. Ez lenne a társadalom elidegenedése. Tehát a közjó minden irányban megvalósult igazságosság. Ez például azoknak a szép keresztény definícióknak az egyike, amelyeket a közjóra használni szoktak. Kétségtelen, hogy egy ilyenfajta igazságosságnak vannak tartalmi és vannak szervezési vagy szervezeti vonatkozásai.

A Mater et Magistra enciklikában  Boldog XXIII. János pápa, a 65. cikkelyben, szintén adott egy meghatározást a közjóról. Ezt írta: „A közjó azon társadalmi előfeltételek foglalata, amelyek lehetővé teszik vagy megkönnyítik, hogy az ember eljusson értékeinek teljes kibontakozására”. Tehát látjuk, hogy a közjó eszméje mögött ott van az ember ideája. Hasonlóképpen a II. Vatikáni Zsinat a Gaudium et spes kezdetű rendelkezésének 74. pontjában a közjóról ezt mondja: „A társadalmi élet azon feltételeinek összessége, amelyek az egyeseknek, a családoknak és a társadalomnak, a társadalmi csoportoknak lehetővé teszik, hogy teljesebben és gyorsabban érjék el tökéletesedésüket”. Tehát ismét csak ott rejlik a meghatározás mögött az egyénnek, a családnak, a társadalmi csoportoknak egyfajta ideája.

2. A közjó pluralizmusa
Fel kell vetnünk a közjó pluralizmusának kérdését is , hiszen nem mindegy, hogy melyik közösségre vonatkozik az az állítás, hogy közös jó, hogy közjó? Vonatkozik például az államra. Ez a leggyakoribb használati módja: az államot alkotó emberek összessége mint egyfajta közösség. Aztán vonatkozik a család közjavára, hiszen a család természetes közösség, amelynek természetszerűen vannak sajátos érdekei, értékei, javai, amelyeknek a szabad kibontakozását kellene az igazságosság rendje alapján biztosítani. De a népek közösségének is van közjava. Ha tetszik a nemzeteknek, még államtól függetlenül szemlélve is, mint természetes közösségeknek, főként pedig a nemzetközi közösségnek, vagy ha tetszik, az emberiség nagy családjának.

Ezek között a közösségek között pedig a Katolikus Egyház társadalmi tanítása szerint szubszidiaritási viszony áll fenn. Tehát ha ezeknek a csoportoknak és közösségeknek az értékei, az értékben való növekedési lehetőségük egymással feszültségben áll - és miért ne állna feszültségben, mikor egyidejűleg léteznek és ugyanazon embereket foglalják magukban -, akkor a legkisebb, a legközvetlenebb közösség élvez előnyt abban, amire képes, és ezt kell kisegítenie, pótolnia, védelmeznie a magasabb szintű közösségnek. Természetesen ez feltételezi a társadalomnak egyfajta – már az ókorban megfogalmazott, mondjuk Menenius Agrippának tulajdonított  - organikus és hierarchikus filozófiáját, amelyet azonban, érdekes módon, mind a mai napig nemcsak a katolikus körökben, hanem a világi gondolkodásban is, sokan kimondva vagy kimondatlanul elfogadnak, hiszen az Európai Unió értékei között is ott szerepel a szubszidiaritás.

A szubszidiaritás egyik jelentős területe a nevelés. A Katolikus Egyház társadalmi tanítása szerint a nevelés kötelessége és joga elsősorban a szülőket, a családot illeti. Amit ők nem tudnak ellátni, abban kell, hogy segítségükre siessenek a nagyobb közösségek, sőt az állam is. Ésszerű tehát, ha egy bonyolultabb társadalomban, ahol már fiatal korban, szervezett keretben sok ismeretet kell átadni, akár kötelező közoktatás is működik. Ám a szabadidő, a testi-lelki gazdagodás, a nevelés sok más feladata, a gyerekekről való szociális gondoskodás csak akkor terheli az államot, ha azt az egyes családok nem tudják ellátni. Ebben a tekintetben tehát az is előfordulhat, hogy valahol az állam segítő szándékkal olyan szolgáltatásokat bocsát az erre rászorulók rendelkezésére, amellyel mások nem kívánnak vagy nem kénytelenek élni. Ez is a legitim lehetőségek közé tartozik.

3. Mai kihívások a közjóval kapcsolatban
A következő probléma az, hogy a közjó nagyon könnyen üres formulává válhat. Üres formulává válhat akkor, ha nem hiszünk abban, hogy van objektív valóság, hogy vannak ebből adódó objektív szükségletek, igények, kívánalmak, és hogy az objektív valóság, a belőle adódó szükségletekkel együtt az emberi értelem számára megismerhető. Magyarán, ha a világot csupán vágyak és vélekedések összességének fogjuk fel, akkor természetesen a közjóval kapcsolatban is alapvető nehézségek merülnek fel. Ezzel függ össze, hogy a XX. század során, mindmáig három főirányból éri veszély a közjót. Ezek nem egyedi gyakorlati magatartások csupán, hanem itt rendszeres elvi pozíciókról van szó, amelyek a közjó szempontjából – meggyőződésünk szerint – veszélyt jelentenek.

Az első, és a három közül talán a legrégebbi, a szélsőséges liberalizmus. Hangsúlyozom, hogy szélsőséges, hiszen az emberi személynek és az egyénnek a szabadsága az egyik legalapvetőbb érték, amelyet hitbeli meggyőződésből is tisztelünk. De ha azt állítanánk, hogy a közjó egyetlen és kizárólagos megoldása vagy megvalósítási módja az, hogy minden egyénnek megadjuk a maximális szabadságot és a többi majd automatikusan megvalósul és bekövetkezik, vagyis lemondunk minden olyan struktúráról, amely az egyéni érdeket meghaladó értékeket külön védelmezné, mondván, hogy majd a természet rendjéhez hasonlóan a társadalom automatikusan megvalósítja ezt, ez meggyőződésünk szerint a közjónak igen nagy sérelmét okozná. Egyébként majd erre visszatérünk az egoizmus témája kapcsán.

A másik nagy veszély, amely a közjót elméleti síkon is érheti, természetesen a marxista-leninista kollektivizmus. Hiszen abban a pillanatban, mihelyt a kollektívumot, az összességet, a társadalmat fölébe helyezem az egyénnek vagy akár a személyre, az emberi személyre jellemző méltósággal és tulajdonságokkal látom el, és azt mondom, hogy az egyénnek, az egyes személynek az értékei, az érdekei, a java minden további nélkül alárendelhető az úgynevezett társadalmi érdeknek, akkor a közjó fogalma – kissé marxista szóhasználattal élve -„saját ellentétébe csap át”.

Ugyanakkor a nyugati világban, már a XX. század elején is és most más formákban ismét az önzésnek, az egoizmusnak a különböző ideológiái bukkannak fel, amelyek éppen így szöges ellentétben állnak a közjóval. Ezek lehetnek egyéni egoizmusok, és lehetnek csoportegoizmusok. Csoportegoizmus előfordulhat akár a családban is. Előfordulhat, hogy a szülők, mint házaspár, vagy mint két személyből álló életközösség a gyerekek rovására próbálják magukat megvalósítani önző módon. Vagy a család egésze más családok és a társadalom rovására. Sokszor komoly bűncselekmények elkövetői vallják azt, hogy persze, hogy hatalmas kárt okoztak az országnak vagy rengeteg embernek, de hát a családjuk javát akarták biztosítani.

Ehhez képest a nemzet, vagy az országot alkotó emberek összessége is lehet olyan csoport, melynek a kollektív önzése borzalmas bajokat okozhat. Erre a XX. században a nemzeti szocializmus a legszélsőségesebb és a legelrettentőbb példa. Tehát a kollektív egoizmus a közjóval szöges ellentétben áll, a mi meggyőződésünk szerint. Az érdekcsoportoknak az egoizmusa - és ez a mai világban, azt hiszem, talán a legnagyobb kísértés - szintén megbonthatja a közjó egyensúlyát. Miért is? Azért, mert a közösség létének természeti, környezeti, gazdasági alapjait fenyegetheti. Az évről évre kötelező gazdasági sikeresség vagy eredményesség a vállalkozások szintjén olyan magatartásra ösztönözheti az összes cégeket, vagy a gazdasági élet összes szereplőit, amely a közös életfeltételeket biztosító környezeti tényezőket rombolja, mert az nem jelenik meg az évi mérlegükben. És senkinek az évi mérlegében nem jelenik meg számszerűsítve. Tehát ebből a fajta mentalitásból adódnak a kifejezetten tipikus, mai életünkre nagyon jellemző társadalmi csapdák, amelyeknek az egyike a környezetszennyezés és a környezet tönkretétele, a másik az a bizonyos pénzügyi probléma, hogy tudniillik nem lehet fiskális szemlélettel nézni a valóság minden részét, mert akkor a közjó szenved csorbát. Most ezeknek a mai problémáknak a megoldásában is sokat segíthet Egyházunk társadalmi tanítása, és sokat segíthetnek mindazok, akik a közjóval kapcsolatos szakterületeknek az értő művelői.

Körülnézve a világban könnyen úgy találhatjuk, mintha csapdában vergődne az egész emberiség. Szinte nincs olyan ország, ahol ne akarnák leépíteni a társadalombiztosítást, az egészségügyi szolgáltatásokat, az oktatást, a nyugdíjakat. Mintha maga az emberiség válna fölösleges kiadássá egy matematikai elvontságba zárkózott, elidegenedett, pusztán pénzügyi szemlélet számára. Mintha a természetes erőforrások túlzott kihasználása sem elsősorban az emberek reális igényeiből fakadna, hanem sokkal inkább az egyre nagyobb és nagyobb haszon kimutatásának kényszeréből. Nagy kérdés, hogy egy kis országnak, vagy akár a világ legnagyobb államának is milyen lehetősége van arra, hogy a közjót, az emberek életének valódi javát védelmezze az elvont számok kényszerével szemben. Egyáltalán: nem állunk-e szemben az államnak és a jognak egyfajta elgyengülésével, szinte elhalásával – ha nem is abban az értelemben, ahogyan az a marxizmus víziójában szerepel. Ebben az esetben ugyanis nyitva maradna az a kérdés, hogy ki képes, hogy van-e még, aki képes közjó hatékony védelmére. Ebben az összefüggésben keresztény hitünk bizalmat adó világnézet. A lehetőségek határa nem a világ egy laboratóriumi körülmények közé zárt szektora, de még csak nem is a teljes univerzum, amely most úgy tűnik, hogy gyorsulva tágul, de amelyről ma leginkább azt vallják, hogy volt kezdete és lesz vége is. Akiben mi hiszünk, az túl van az univerzumon. Ő nem csak alkotója a mindenségnek, hanem – emberi módon szólva – akaratával fenn is tartja ezt a világot. Személyes valóság ő. Megrendítően hatalmas óriás, aki szóba áll velünk, kommunikálni akar az egyes emberrel és az emberiséggel. Bármilyen képet vetítsenek is elénk egy-egy korszakban a statisztikák, a mi reménységünk végső alapja az Isten szeretetébe és mindenhatóságába vetett bizalom. A mi feladatunk pedig az, hogy képességeink teljes latba vetésével kutassuk a világot, legyünk munkatársai az emberszerető, igazságos és irgalmas Istennek, és bízzunk az ő jóakaratában.

Tehát hitünk öröksége és az emberi tudomány különböző területeinek találkozása, reményeink szerint valóban hozzásegítheti a társadalmakat – a mi társadalmunkat is – ahhoz, hogy a valódi, legteljesebb értelemben vett közjót minden nehézség ellenére előmozdítsák.

Ilyen értelemben mondok köszönetet mindazoknak, akik hozzájárultak a mostani kongresszus és a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége munkájának sikeréhez.