Erdő Péter bíboros diakónus- és papszentelési beszéde

(Lk 2,41-51a)

Kedves Jubiláns Paptestvérek,
Kedves Szentelendők,
Krisztusban Kedves Testvérek!

    Papszentelésre, diakónusszentelésre, papi szolgálatunkért való hálaadásra gyűltünk ma egybe egyházmegyénk Főtemplomában. A Nagyboldogasszony pártfogása alatt áll ez a bazilika, és kezdettől fogva címében viseli egyházmegyénk védőszentjének, Szent Adalbert vértanú püspöknek a nevét. Ma is, Mária-ünnepen, Szűz Mária Szeplőtelen Szívének ünnepén állítjuk a papságot liturgiánk és elmélkedésünk középpontjába.

1. A felszentelt pap egészen különleges módon képviseli Krisztust. A tanítás, a megszentelés és a pásztori kormányzás szolgálatában az egész Egyház folytatja Krisztus művét. A világi hívek is közreműködnek ennek a küldetésnek a gyakorlásában. A papok azonban nemcsak nagyobb mértékben, hanem lényegileg másképpen jelenítik meg Krisztus személyét. Így tanítja ezt a Hagyománnyal teljes összhangban a II. Vatikáni Zsinat (Lumen Gentium 10b). A szentelés különleges, tartós, eltörölhetetlen kegyelmi kötelékkel kapcsol minket Krisztus személyéhez.

2. Rengeteg okunk van arra, hogy szeressük Krisztust, hiszen ő végtelenül nagy és szeretetreméltó mindenkihez, különösen kiválasztott szolgáihoz, papjaihoz. „Már nem szolgáknak… hanem barátaimnak hívlak titeket” (Jn 15,15) – mondja Jézus az apostoloknak. Meg is magyarázza nekik a barátság szent és örök törvényeit, ahogyan Boldog Scheffler János írja a papokhoz szóló könyvében . „Elmondja, mit ad ő, és mit kíván a barátaitól. Tőlünk is ezt várja”. Jézus beszédének kerete ünnepélyes, „közvetlenül a halála előtt hangzanak el ezek az örökké emlékezetes szavak”. Az utolsó vacsorán nem sokkal korábban mondta ki „az első papszentelés szavait: Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Néhány óra múlva indul, hogy barátságát vérével is megpecsételje” , mert „senkinek sincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja barátaiért” (Jn 15,13). Külön is, sajátosan életét adta az apostolokért, és értünk, papokért. Ahogyan Scheffler János vértanú püspök írja elmélkedésében: „a Mester szeme előtt elvonul tizenegy barátjának egész jövője: a sok munka, küzdelem és szenvedés, a mindvégig kitartó hűség, a vég. Előre gyönyörködik a baráti hűségben; szereti ezeket az egyszerű halászokat, vámosokat!… Azért ismételgeti a baráti szót. Ti, egyszerű galileai halászok, vámosok, ti és csak ti vagytok az én barátaim… nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket (Jn 15,16)” .

De a Mester – folytatja a vértanú püspök – „nemcsak baráti szeretetét kínálja választottainak, hanem a barátság örök törvényének megfelelően minden titkát és kincsét megosztja velük” . Megmagyarázza nekik példabeszédeit. Külön hívja őket, sajátos képzést, tanítást ad nekik. Olyannyira, hogy azt mondhatja: „Nektek adatott tudni a Mennyek Országának titkát” (Mt 4,11). Jézus maga legfőbb küldetésének tekinti, hogy Isten Országát hozza el a világba. Isten diszkrét uralmát. Azt az uralmat, amely nagylelkű és túláradó szeretet. Azt az uralmat, amely a gyengeségben is erős. Azt az uralmat, amely figyelmes, amely az ember boldogságát akarja szolgálni. Jézus, az Úr és a Mester, az utolsó vacsorán megmossa tanítványai lábát. Így köszönt be vele Isten uralma. Azé az Istené, aki megteremtette, fenntartja, és kormányozza az egész világmindenséget, de aki közben, ezzel párhuzamosan a mi szabad szívünkben is uralkodni akar, aki a mi viszontszeretetünket kívánja.

Jézus tanítványaira bízza az Ország titkán kívül saját Testét és Vérét is. És rájuk fogja bízni titokzatos Testét, az Egyházat. A Vérével megváltott lelkeket. Azokat, akikért Nagypénteken az életét adja.

3. Ha Jézus minket is különleges barátságára méltat, legyen ez papi életünk középpontja. Ne azt méricskéljük, hogy életformánk egyes elemei milyen népszerűek egy nemhívő gondolkodás szerint, hanem azt keressük, hogy a valóságos, az élő Jézus Krisztushoz hogyan lehetünk hasonlók életünk nagy dolgaiban vagy akár apróbb részleteiben. Hogy pedig Jézus hogyan élt, milyen életformában, azt a négy evangéliumból, az Újszövetség többi könyvéből és a Katolikus Egyház Hagyományából hitelesen megismerhetjük. Nem fantasztikus regények meséit vagy későbbi apokrif iratok feltételezéseit követjük, hanem azoknak a szakadatlan tanúságát, akik személyesen ismerték és szerették ők. Márpedig Krisztus életéből tudjuk, hogy teljesen az Atya akaratának szentelte magát, hogy néha alig jutott ideje pihenni, hogy mégis időt szakított magának az imára, hogy nem köznapi módon élte nyilvános működésének éveit.

De tudjuk róla azt is, sőt valljuk mint hitünk biztos igazságát, hogy ő valóságos ember volt, mindenben kísértést szenvedett, de bűnt nem követett el. Ezért lehet példaképünk, ezért megrendítően nagyratörő, de lehetséges törekvés azon igyekezni, hogy utánozzuk őt. Az ő erejében és szeretetében bízunk. „Mindentudó és előrelátó tekintete az utolsó vacsora termében már” minket „is látott, és belefoglalt baráti szeretetébe” . Minket, akik nem vagyunk méltók, hogy saruszíját megoldjuk, barátságával és bizalmával tüntetett ki. Ez a barátság életünk mindent átfogó papi programja. Ez az erőforrásunk.

4. Jézus keresztje alatt ott állt Szűz Mária és Szent János apostol. És Krisztus rábízta a szeretett tanítványt Édesanyjára. Asszony, íme a te fiad! – mondta neki. Máriában az egész Egyház anyját tiszteljük. De különleges módon ő a Papok Édesanyja is. Az, hogy a felszentelésnél fogva egészen különlegesen képviseljük Krisztust, sajátos máriás jelleget ad papi létünknek és hivatásunknak. Kapjuk és továbbajándékozzuk az isteni kegyelmet, és lényegileg egyedülálló és páratlan módon tesszük ezt az egyházi rend szentsége alapján. Márpedig ami felülről jön, az isteni tekintélytől és a szent kezdettől, azt lélekben Szűz Mária igent mondó magatartásával kell átélnünk . Krisztus édesanyja és a pap egyaránt sajátos hivatást kapnak, Jézus üdvözítő művéhez különösen is közel állnak. Valóban ott állnak Krisztus keresztje mellett. Szűz Mária Krisztusnak, az Örök Főpapnak édesanyja, ezért fordul különleges anyai szeretettel a papok felé is. Ugyanakkor a papoknak is szól Jézus különleges felszólítása: Íme, a te anyád! (Jn 19,27). Ezért köti lelkünkre a II. Vatikáni Zsinat, hogy Krisztusnak, az Örök Főpapnak édesanyját „az Apostolok Királynőjét és szolgálatuk védelmezőjét gyermeki hódolattal és tisztelettel becsüljék és szeressék” (Presbyterorum Ordinis 18) .

Kérjük az újonnan szentelendő papok és diakónusok, a jubiláns paptestvérek és mindannyiunk számára Szűz Máriának, az Egyház Anyjának és a Papok Édesanyjának pártfogását, hogy felismerjük, és teljes odaadással végezzük az új evangelizáció mai feladatait, egyre jobban átérezzük papi szolgálatunk és papi életünk semmi mással fel nem cserélhető értelmét és értékét, és megmaradjunk Jézus Krisztus barátságában és szeretetében. Ámen.