Erdő Péter bíboros homíliája az ökumenikus imahét megnyitó istentiszteletén

Krisztusban Kedves Testvérek!

„Elérkezett az óra, amikor megdicsőül az Emberfia” (Jn 12,23). Ezt az ünnepélyes mondatot hallottuk Jézustól a felolvasott evangéliumi szakaszban. A Mester szenvedésére készül. Már bevonult Jeruzsálembe, elhangzott a „hozsanna!”, és ekkor történik egy esemény, amely jelképpé magasodik. Néhány görög is van a jeruzsálemi zarándokok között. Ezek Fülöphöz fordulnak és kérik, segítsen, hogy megláthassák Jézust. Fülöp szól Andrásnak, együtt mennek oda Jézushoz, hogy támogassák a kérést. Arról nem sokat hallunk, hogy ténylegesen beszéltek-e a görögök a Mesterrel. Jézus szavai ugyanis a helyzet értelmét, a mélyebb jelentését világítják meg. Ő, aki egész nyilvános működése alatt „Izrael házának elveszett juhaihoz” szólt, most a tetőponthoz, a kereszt drámájához közeledve hallja a görögök kérését. Ebben mutatkozik meg az Emberfia megdicsőülése. Ő, akit sokan elutasítanak azok közül, akik hallották a tanítását, látja a jövőt, látja, hogy örömhíre minden néphez eljut. Ő a sarj, az ivadék, akiben áldást nyer a föld minden nemzete.

Szent János evangéliumában Jézus így folytatja: „Ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz”. Érezzük Jézus szavaiban kereszthalálának és feltámadásának szabadító erejét(1.)[1]. Örömhíre és megváltói műve minden idők minden embere számára hordozza a szabadulást és az üdvösséget. Jézus az Atya nevének megdicsőítéséről és a saját megdicsőüléséről beszél (Jn 12,28; vö. Jn 17,1). Ez a megdicsőülés pedig nemcsak az örök dicsőségre vonatkozik, mely a Második Isteni Személy létének velejárója (Jn 17,5), hanem az élet közlését jelenti minden hívővel. Jézus halának bő termésére vonatkozik, amelynek az emberek szívében kell megérnie. Ezért vitte végbe művét a földön (Jn 17,5), ez az értelme szenvedésének és halálának is, ahogyan a búzaszem képe mutatja.

2. A búzaszem elhalásának és bőséges termésének képét a saját életünkre alkalmazzák már az első keresztény nemzedékek is. Az I. és II. század fordulóján Antiochiai Szent Ignác így ír: „Isten gabonája vagyok, a vadállatok foga őröl meg engem, hogy Krisztus tiszta kenyere lehessek”[2]. Ha Krisztus akaratát követjük életünkben és halálunkban, ez számunkra is áldás és termékenység forrása. Római Szent Kelemen, Ignác kortársa is kitér a búzaszem hasonlatára: „Kiment a magvető vetni – írja –, minden magot a földre vetett, szárazon és csupaszon hullanak a földbe és feloldódnak. Felbomlásukból aztán Isten nagyszerű gondoskodása támasztja fel őket, és az egyetlenből sokan sarjadnak ki és gyümölcsöt hoznak”[3]. Krisztus megváltói műve tehát a mi feltámadásunk reménye is. Az ő hasonlóságára kezdünk el átalakulni már itt, a földön, hozzá leszünk hasonlóak, ha majd „úgy fogjuk látni őt, amint van” (1Jn 3,2). De megváltozásunkat, átalakulásunkat a kegyelem már itt, a földi életben segíti. A keresztséggel már átalakultunk, Krisztust öltöttük magunkra. Ezért olvassuk az Efezusiakhoz írt levélben: Isten „Krisztussal életre keltett minket, bűneinkben halottakat is, így kegyelemből kaptátok a megváltást” (2,5).

3. Az idei ökumenikus imahét mottója: „mindnyájan el fogunk változni” (1Kor 15,51). Ez a változás a feltámadott test dicsőségére, az üdvözültek állapotára utal. De az örök üdvösség összefügg földi életünkkel. Ez adja mindennapjainknak a távlatot, ebbe a jövőbe épülünk bele Isten kegyelméből már itt, a földön. Ha ilyen közös hivatásunk van nekünk, embereknek, ha ilyen kegyelmi élet kezdődött meg a keresztséggel bennünk, keresztényekben, akkor át kell éreznünk a közöttünk lévő alapvető egységet és közösséget. Ha a keresztségben Krisztus képét öltöttük magunkra, akkor őt egymásban különösen fel kell ismernünk. Nem azt jelenti hát a megváltozás, az átalakulás, hogy talán Krisztus tanítását, örömhírét változtatnánk meg kényünk-kedvünk szerint. Keresnünk kell üzenetének mélységeit. És keresnünk kell, hogy hogyan tudjuk szeretetét egyénileg és közösségileg is tanúsítani a világban.

Az idén emlékezik meg Egyházunk a II. Vatikáni Zsinat kezdetének 50. évfordulójáról. Ez a nagy és szent zsinat pedig programként vallotta a keresztények egységének előmozdítását. Ebben az évben különleges súllyal vizsgáljuk az új evangelizáció feladatait és lehetőségeit is. Ha valahol, hát a misszióban, a Krisztusról való tanúságtételben szolidárisaknak kell lennünk egymással, hogy elhiggye a világ, hogy Krisztus küldött minket.

De egyre inkább érezzük összetartozásunkat minden őszintén vallásos, hívő, igazságkereső emberrel is. Mai világunk kihívást jelent az Istenbe vetett hit számára. Tisztelettel tekintünk tehát minden vallási közösségre. Ebben is a II. Vatikáni Zsinat a tanítómesterünk, amely az Egyház és a nem keresztény vallások viszonyáról jövőbemutató nyilatkozatot adott ki (Nostra aetate). Ha nem is tudunk együtt imádkozni azokkal, akik más istent tisztelnek, de ugyanazért a szándékért, a békéért, az igazságosságért, az igazságért, a szeretetért és a szabadságért mindannyian könyöröghetünk.

Ebben a háttérben hallatszik Krisztus imája a keresztényekről, követőiről. Azt kéri az Atyától, hogy „mindnyájan egyek legyenek”. Az Üdvözítő kívánsága egyben korunk parancsa is. Ezért dolgozunk, ezért imádkozunk, ezt kérjük most a mindenható Istentől. Ámen.