Erdő Péter bíboros homíliája a betegek világnapján mondott szentmisén

Krisztusban Kedves Testvérek!
A mai napon a Lourdes-i Szűzanya emléknapja van, és egyben a betegek világnapját tartjuk. Nem véletlen egybeesés ez, hanem világos üzenete van számunkra: az emberi szenvedésről és betegségről hittel gondolkodva eljutunk Szűz Máriához, a betegek gyógyítójához, aki közbenjárásával csodálatos gyógyulásokat is képes kieszközölni az ember számára. És eljutunk az isteni gondviselés titkához, amellyel az emberi betegséggel szembenézve végül is mindig találkozunk.

A mai evangélium a kánai menyegzőről szól. Szűz Mária, mint mindig, ebben a történetben is segítőnk és példaképünk. Példát mutat nekünk Mária az angyali üdvözletkor, amikor kimondja az igent Isten akaratára. De élete egész során ráfigyel Fiára, hallgat Fiára, és megtartja azt, ami Jézus szavaiból és tetteiből következik. Amikor Jézus csendre inti, visszahúzódik. Amikor a kánai menyegzőn szól, és Jézus leinti, nem szól újra, de utána folyik a történés tovább, és Mária segítséget kérő, halk szava meghallgatásra talál. Szűz Mária tisztelete, Szűz Mária kegyhelyeinek látogatása szorosan összekapcsolódik az emberi betegségből való csodálatos gyógyulások történetével, azzal a bizalommal, hogy Szent Anyja szavára talán nekünk is segít Jézus személyes bajainkban, ahogyan annak idején, a kánai menyegzőn a vőlegényt megsegítette.

Az idei világnapra XVI. Benedek pápa az alábbi szentírási idézetet jelölte ki mottójául: „Állj fel és menj! A hited meggyógyított” (Lk 17,19). Ez a mondat különösen gazdag tartalmat nyer az idén, amikor a hit éve kezdődik a világegyház számára. Alkalom ez arra, hogy felfedezzük a hit erejét és szépségét életünk minden helyzetében. Szentatyánk hangsúlyozza, hogy az Egyház fő feladata Isten országának hirdetése, „de ennek a hirdetésnek gyógyítási folyamatnak kell lennie (…) Jézus megbízása alapján, amelyet tanítványainak adott” (vö. Lk 9,1-2; Mt 10,1.5-14; Mk 6,7-13). Ma is beleborzongunk, amikor Jézus parancsát halljuk apostolaihoz: „Gyógyítsatok betegeket!” Hogyan tehetjük meg ezt, hogyan tehetik ezt meg különösen az apostolok utódai, akik nem mindnyájan orvosok, és nem is élhetnek szereptévesztésben. Nem a testi gyógyítás tudományában jártasak, nem ez feladatuk lényege. Akkor hát hogyan teljesítjük Jézus parancsát? Mert lehetetlenre biztos nem ad parancsot. Egyrészt adott esetben hisszük, hogy akár csodákkal is kíséri és igazolja örömhírének hirdetőit. Másrészt – ahogyan Szentatyánk az idei világnapra kiadott levelében (1. pont) hangsúlyozza – „a testi egészség és a lelki sebekből való megújulás egymástól elválaszthatatlanok; ez segít abban, hogy megértsük a gyógyulás szentségeit”. Nagyobb titok az ember, mint amit mi ismerünk belőle. Többre becsül minket maga a Teremtő, mint ahogyan gyakran mi saját magunkról gondolkodunk.

A bűnbánat szentsége visszaállít minket Isten kegyelmébe, és bensőséges barátságban összekapcsol vele . Az Egyház folytatja a kiengesztelődés és a megbocsátás hirdetését, Krisztus nevében kér minden embert, hogy engesztelődjön ki az Istennel (vö. 2Kor 5,20). Jézus azért jött, hogy megbocsásson és üdvözítsen, reményt adjon a szenvedés és a bűn legnagyobb sötétségében is, és örök életet ajándékozzon nekünk. A bűnbánat szentségében, a gyónás orvosságában „a bűn megtapasztalása nem fajul elkeseredéssé, hanem találkozik a Szeretettel, amely megbocsát és átalakít” . Orvosság tehát a bűnbánat szentsége, amely egészséges, de beteg, sőt talán már életük utolsó tudatos perceit élő embereket is beleállít a világmindenségen túli személyes hatalom és végtelen szeretet, vagyis Isten összefüggésébe. Olyan harmóniát közvetít, amely valódi nyugalmat és békességet eredményez az emberben, de objektíven, valóságosan is a megfelelő helyre állít minket a világmindenség harmóniájában. A kegyelem állapotában lévő ember a lényeget illetően olyan, úgy működik, ahogyan a Teremtő elgondolta, ahogyan természeténél fogva léteznie kell. És mi mást nevezünk egészségnek? A test gyógyulásával összefüggésben, de azon túl is létezik egy nagyobb, egy tökéletesebb egészség, amely soha nem múlik el. Ilyenről földi értelemben egyetlen páciens sem mer álmodni.

A betegek kenete hitünk szerint valódi, teljes értékű szentség, amelyet érvényesen csakis a papok szolgáltathatnak ki. XVI. Benedek pápa idei üzenete a mai világnapra (3. pont) különösen is hangsúlyozza, hogy ezt a szentséget olajjal való megkenés útján szolgáltatjuk ki (vö. Jak 5,14-16). A pap imádsága kifejezi, hogy az Egyház a betegeket a szenvedő és megdicsőült Krisztusra bízza. Az olaj pedig az olajfák hegyének misztériumát juttatják eszünkbe. Jézus ott „drámai módon szembesült azzal az úttal, amelyet az Atya mutatott neki, a szenvedésnek, a tökéletes szeretetnek az útjával, és elfogadta azt. A próbatételnek abban az órájában ő közvetítő, ’magában hordozza, magára veszi a világ fájdalmát és szenvedését, Istenhez szóló kiáltássá formálva azt, Isten szeme elé és az ő kezébe helyezi, azaz valóságosan a megváltás művébe’”. Manapság megszoktuk, hogy a legsúlyosabb betegek szenvedését nem látjuk. Kórházban, még a rokonoktól is távol töltik életük legdrámaibb napjait és óráit. Pedig ha egyszerre látnánk az egész világot, a múltat, a jelent, a jövőt, akkor az utcák látványától vagy a televízió képeitől nagyon eltérne, szinte lehengerelne minket az összkép. Térben és időben úgy látnánk, hogy mindent szinte beborít az emberi szenvedés. Csak földi szemmel nézve még az is feltűnne, mintha mindig a betegségé lenne az utolsó szó. Mert minden ember életében eljön a pillanat, amikor már nincs földi gyógyulás. Ez az élmény pedig akár össze is roppanthatna lelkileg nem csak minden beteget, de minden orvost, minden ápolót is, mindenkit, aki a beteg emberekért felel. Csakhogy az olajfák hegye egy másik misztériumot is hordoz. Ahogyan XVI. Benedek pápa 2010. április 1-én az olajszentelési szentmise homíliájában mondta, „az olajfák hegye az a hely is, ahonnan (Krisztus) felment az Atyához, tehát a megváltás helye. Az olajfák hegyének kettős misztériuma mindig aktív az egyház szentségi olajában, a betegek kenetében”. Ez a szentség nemcsak megvigasztal és megerősít, de a betegségen túl a végleges gyógyulás, a feltámadás felé irányítja figyelmünket.
Különös szeretettel és hálával mondunk köszönetet az idén minden orvosnak, ápolónak, munkatársnak, aki a betegekért fáradozik. Az ő odaadásuk a remény jele. Egy olyan reményé, amelyben az örökkévalóság fénye ragyog. Kérjük Isten gyógyító szeretetét a betegek számára és bőséges áldását, erősítő, reményt adó világosságát mindazoknak, akik gyógyulásukért, enyhülésükért fáradoznak. Ámen.