Erdő Péter bíboros homíliája a február 21-i püspökszentelési szentmisén

Püspökszentelésre gyűltünk egybe ide, a Mennybe Felvett Szűz Mária és Szent Adalbert vértanúpüspök tiszteletére felszentelt prímási bazilikába. Mint a felolvasott kinevező bullákban hallottuk, II. János Pál pápa gondoskodó szeretettel kíséri főegyházmegyénk és magyar egyházunk életét, s ezért két új segédpüspököt nevezett ki számunkra, hogy az egyházi rend legmagasabb fokozatából erőt merítve teljes lelki hatalommal szolgálhassák Isten szent népét. Az a küldetés, amelyet a felszentelésben a püspökök elnyernek, Krisztus hármas feladatának, a tanítás, a megszentelés és a kormányzás szolgálatának különleges gyakorlása szól egy egyházmegye, vagy részegyház és az egész világegyház javára.
A ma felolvasott evangéliumban különös erővel mutatkozik meg az Evangélium hirdetésére szóló apostoli küldetés. Jézus nemcsak a tizenkettőt küldi, hogy örömhírét, az Isten országa örömhírét vigyék el az emberekhez. A tizenkettő az alap, nekik szánja a főszerepet, ezt sokszor olvassuk az Evangéliumban. De mellettük küldi a hetvenkettőt is. Sok más tanítványt tehát. Hetvenkettőt, s ez a szám, eszünkbe juttatja a Teremtés könyvének azt a mondását, mely hetvenkét népről beszél. Az összes tanítványokat küldi Jézusa világ összes népéhez. És a Krisztusban hívők nagy közössége, élén a tizenkettővel, nyomukban a többi kiválasztott tanítvánnyal elindult – itt a mai evangéliumban először, mintegy próbaképpen – később majd véglegesen, a világtörténelem végéig, hogy teljesítse ezt a küldetést.
Az első, amire fel kell figyelnünk, hogy nem a küldetés után, annak eredményeként jelenik meg majd a földön az Isten Országa. Nem erről beszél Jézus. Az Isten Országa eljött, elérkezett. Jézussal érkezett el. És ennek az örömét viszik szét azután az összes tanítványok az embereknek.
Ez a küldetés egyenlőtlen felek közötti párbeszédre küldi a tanítványokat. Azt mondja nagyon keményen Jézus: „Úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé!” Ez az egyenlőtlenek közötti helyzet sokfélét produkálhat. Mert mit tehetnek a gyöngével, mit tehetnek azzal, akit elutasítanak? Megtehetik vele mindazt, amit magával Jézussal tettek. Elvehetik az életét is. Elég végigolvasnunk az Apostolok cselekedeteit, hogy lássuk, mindjárt az első generáció idején, milyen fogadtatásra talált az egyház azok részéről, akik ellenségesen, elutasítással hallgatták azt a hírt, amit az apostolok hoztak.
Ugyanakkor benne van ebben a küldetésben a meghallgatásnak az ígérete is. Sokszor nem vesszük észre, olvasva ezt a szakaszt, mert arról beszél, hogy mit tegyenek a tanítványok, ahol befogadják, vagy ahol nem fogadják be őket. Ahol befogadják őket, fogadják el, amit eléjük adnak, lakjanak az első házban, ahová meghívják őket, ahol pedig nem fogadják be, onnan menjenek tovább.
Hát ebben a különbségtételben benne van az ígéret, hogy lesznek, mindenütt lesznek, s a világ végezetéig lesznek helyek, ahová a Krisztus örömhírével érkező embert befogadják. Ez az ígéret eleve értelmet és örömet ad mindenkinek, aki ezt az örömhírt próbálja továbbadni, aki próbál beállni munkásnak ebbe az aratásba.
És azután az, amit elsősorban köszöntésképpen is hirdetnek, ahová beengedik őket, az a békesség. Békesség nektek, így köszönnek a háznak, ahová beengedik őket, békességet hoznak, mert Jézus örömhíre a békesség örömhíre.
Kérjük ezért ma az aratás Urát, hogy bennünket is küldjön oda, azokhoz, akik közel állnak hozzánk. Hogy rajtunk keresztül is maga Jézus szólhasson az emberekhez, hiszen a mai Evangélium első mondatában azt mondja: „Elküldte a hetvenkettőt, mindazokba a városokba, ahová menni szándékozott”. Menni szándékozott akkor, Palesztinában. Menni szándékozik azóta is, az egész világon. Õ akar velünk, rajtunk keresztül mindenkihez eljutni. Kérjük hát az erőt és a segítséget, hogy méltó módon képviselhessük őt.
Krisztus örömhírét nekünk, mai keresztényeknek, különösen pedig nekünk, mai püspöknek és papoknak a saját kortársainkhoz, főként a ma élő emberekhez kell elvinnünk. Bár a nagy keresztény szentek és hittudósok művei és életük példája évszázadokon át segítheti az Evangélium továbbadását, minden keresztény igehirdetés válaszol arra a vágyra, amely az adott korban él – tudatosan vagy tudattalanul – az emberek szívében Krisztus örömhíre iránt. De milyen a mi korunk embere, milyen hallgatóknak kell átadnunk Krisztus tanítását? A nagy felfedezések korában, de még a XX. század derekán is arról volt szokás tépelődni az Evangélium hirdetésével kapcsolatban, hogy hogyan tudjuk az üzenetet más népek, távoli kultúrák nyelvén, fogalmi világában kifejezni. Ezt a problémát szívesen nevezték azután az inkulturáció kérdésének. Később – úgy a XX. század második felében – szorongva kérdezhettük magunktól, vajon nem koptunk-e ki Európának és az egész nyugati világnak a kultúrájából? Méltán vizsgáltuk, mennyiben kell nyelvezetünknek, szavainknak, igehirdetésünk és istentiszteletünk formáinak megújulnia ahhoz, hogy az üzenet utat találjon kortársaink szívéhez. Ezek a kérdések mindmáig nem veszítettek időszerűségükből. De melléjük újak sorakoznak. Hogyan alakult a mai világ közlési kultúrája? Az elektronikus tömegtájékoztatás, a hang- és fényhatásokkal dolgozó közlés új nyelvezet, a képi kommunikáció nem kezdi-e helyettesíteni az írott szövegeket, sőt a szavakból épülő beszéd kultúráját? Vajon nem lettek-e hozzánk hűtlenek a szavak? Vagy nem válunk-e mi hűtlenné a szóbeli közlés sokezer éves kultúrájához? És vajon mindez csak a közlés módjára vonatkozik-e, vagy befolyásolja magának az emberi gondolkodásnak a tartalmát is?
Igaz ugyan, hogy a képek, a zenei hangok, a szobrok, a jelképek, a színek és az illatok olyan tapasztalatokat is közvetíthetnek, melyeket szóban nem tudunk kifejezni. Az is igaz, hogy az egyház követte Jézus példáját, aki példabeszédekben szólt hallgatóihoz. Történelme során később is alkalmazta a liturgia gazdag jelképeit. A mai erőteljes képi és hanghatások érzelmileg mélyen érinthetik és erősen befolyásolhatják az embert. Talán erősebben, mint a kimondott szó, vagy az olvasott szöveg. De az is igaz, hogy a képi közlés és a gondolkodást helyettesítő érzelem nem éri el a szavakban megfogalmazott gondolat pontosságát. Mert bármilyen kellemes hangulati üzenete lehet egy rózsaszínű fénysugárnak, közlésének tartalma mégsem pontosan egyenértékű azzal a mondattal, hogy „Ember küzdj, és bízva bízzál!” Ez a kulturális változás sokak szerint megkérdőjelezi még a hagyományos demokrácia alapfeltételeit is. Világosan megfogalmazott és logikus érvekkel alátámasztott állítások összemérése helyett mintha növekedne a kísértés az érzelmi manipulációra.
Ebben a világban kell hirdetnünk az Evangéliumot. Élve az új közlési formák lehetőségeivel. Figyelembe véve, hogy kortársaink sokszor inkább éreznek, mint fogalmakban gondolkodnak. De tisztelnünk kell azt a tényt, hogy az Ige testté lett. Hogy Jézus az emberiségnek szóló kinyilatkoztató üzenetét a megváltás drámai művében, de szóbeli tanításban is átadta nekünk. Missziós parancsa az örömhír hirdetésére szól. A Szentírás szövege Isten üzenetét tartalmazza számunkra. Ez az ige semmi mással nem helyettesíthető. Ha a kultúra változása – vagy megroppanása? – nehezíti is a szóbeli közlést, nem tekinthetünk el a szóbeli tanítástól és a fogalmi gondolkodástól. Õrizni, szeretni, tisztelni kell azt, mert a miénk, az emberé. Jézus mindent tudott az emberről. Úgy látott minket, ahogyan a Teremtő megalkotott. Tudta, hogy kitüntető ajándékunk az a képesség, hogy a képi látást és a képzeletet a szóbeli és fogalmi gondolkodással és kifejezéssel össze tudjuk kapcsolni. Tudta azt is, hogy az emberi nyelv csodálatos érték: egy egész közösség, egy egész nép tapasztalatának, gondolkodásának kincstára.
Kedves püspökké szentelendő testvéreim! Mindketten az oktatás világában szereztetek kiváló tapasztalatokat. A hitoktatás és az iskolai oktatás, főleg pedig ennek szervezése, kialakítása és vezetése, az Evangélium hirdetésének kiválóan alkalmas eszközei. Nagyon fontos dolog készségeket fejleszteni, és hangulatilag felkészíteni a gyerekeket és fiatalokat a hitre. De teljességgel nélkülözhetetlen a hit igazságainak megtanítása is.
Ám a püspök nem csupán tanító, hanem Krisztus misztériumának kezelője is. Nem csupán azért, mert a szentségek kiszolgáltatásának hatalmát kapja, hanem azért is, mert a rábízott egyházban ő irányítja a liturgikus tevékenység egészét. Ez pedig nem csupán az – az egyébként igen fontos – családiasság és a művészeti értékek kérdése, hanem erős hitet és meggyőződést kíván a szentségek pótolhatatlan erejéről életünkben. Krisztus, az örök főpap – mint II. János Pál pápa a püspökökről szóló apostoli buzdításában tanítja – abban egyedülálló és felülmúlhatatlan, hogy személyében ő maga az áldozat is: sacerdos et victima. Keresztény papságunk, püspöki küldetésünk drámája az, hogy magának Krisztusnak ebben a papságában részesedünk.
De a püspök folytatja Krisztus pásztori művét is a rábízott közösség kormányzásában és – az apostolok testületének művét folytató püspöki testület tagjaként – egyházmegyéje határain kívül is, szinódusokon és zsinatokon, püspöki konferenciák keretében és más módon hozzájárul a világegyház vezetésének szolgálatához is. Legyetek tehát ti is, kedves szentelendő testvéreim, Krisztus titkának hűséges közvetítői, gondozói és őrzői. Az Atyaisten választott titeket háza népének kormányzására. Emlékezzetek tehát mindig a jó Pásztorra, aki ismeri juhait, akit ismernek a juhok is, és aki nem habozott életét adni juhaiért. Atyai és testvéri szeretettel szeressétek a papokat és a diakónusokat, de bátorítsátok a világi híveket is, hogy fáradozzanak veletek együtt az apostoli munkában. Soha ne feledjétek, hogy püspöki küldetésetek különösen is szól azokhoz, akik még nem tartoznak Krisztus követői közé. A világgal folytatott párbeszéd és a hit örömének továbbadása korunkban a püspökök egyik legidőszerűbb feladata.
Ti pedig, kedves testvérek, tekintsetek hálás és örömteli szívvel a szentelendőkre, akiket mi, püspökök kézrátétellel felszentelünk és befogadunk testületünkbe. Tiszteljétek őket, mint Krisztus szolgáit és Isten titkainak közvetítőit, akik arra kaptak küldetést, hogy tanúságot tegyenek az Evangélium igazságáról és közvetítsék a Szentlelket és a krisztusi életet. Kérjük számukra mindnyájan a Szentlélek örömét, ellenállhatatlan erejét és ragyogó világosságát. Ámen.
MK