Erdő Péter bíboros homíliája a Ferenc pápáért bemutatott szentmisén

Krisztusban Kedves Testvérek!

Drámai jelenetet hallottunk a mai evangéliumban. Jézust a hallgatósága meg akarja kövezni. Az ok ugyanaz lenne, mint majd a főtanács előtt: káromkodott, Isten Fiává tette magát, sőt ember létére Istenné tette magát. Az egész újszövetségi szentírás tanulmányozása meggyőz minket arról, amit XVI. Benedek pápa a Názáreti Jézusról szóló könyvében olyan világosan leírt: a történeti Jézusnak a személyes tanításában és viselkedésében voltak olyan elemek, amelyek isteni öntudatot fejeztek ki. Itt, a János-evangéliumban, Jézus mintegy rabbinikus módon válaszol a vádra. Idézi a 82. zsoltárt, amely a magasságbeli fiait tágabb értelemben isteneknek nevezi. Krisztus személye tehát kihívást, titkot jelent hallgatósága számára, de tanítványai számára is. Magában az Egyházban is hosszú időbe telt, amíg szavakat találtak erre az őseredeti élményre. Arra, hogy Krisztus valóságos Isten és valóságos ember.

Amikor a téren és időn túli, tehát a világ legbensőbb titkaiban is működő, de az univerzumot mégis meghaladó végtelen és mindenható Isten szóba áll az emberrel, akkor mindig félelmet és egyben vonzást, bűvöletet érzünk. Ha beszélni akarunk ezekről az isteni közlésekről, gyengének bizonyulnak a fogalmaink és a szavaink. Gyakran látszólagos paradoxonokban tudunk csak szólni és gondolkodni róla. Olyan valósággal találkozunk, amely óriási, amely gigászi, amelyről érezzük, hogy a képzeletünket is felülmúlja, és mégis valaki, aki szeret minket, akinek köze van az életünkhöz. Ha pedig Isten Jézus Krisztusban mondta ki magát a legteljesebben az emberiség számára, akkor nekünk az a dolgunk, hogy Jézus személyét állítsuk középpontba, az ő örömhírét, az ő evangéliumát adjuk tovább az egész világnak.

Ebben a küldetésben a Szentlélek kíséri az Egyházat. Maga Jézus Krisztus van velünk a világ végezetéig. Az ő szeretete fejeződik ki abban, hogy az Egyházban működik a péteri tisztség, mely átszáll Szent Péter utódaira. Az ő hivatásuk, hogy megerősítsék testvéreiket. Megerősítsék őket a hitben, megerősítsék a látható tanúságtételben, amit az istentisztelet éppúgy kifejez, mint a közösség kegyelme.

A múlt héten a Szentlélek a bíborosi testület választása révén új pápát ajándékozott az Egyháznak Jorge Mario Bergoglio személyében, aki a Ferenc nevet választotta Assisi Szent Ferenc iránti tiszteletből. Assisi Szent Ferenc a maga korában új, elevenítő, hitet és életet megújító lelkiség és mozgalom alapítója volt. Nem éppen nagy szervező, nem is sokat író tudós, hanem a Krisztus iránti teljes szeretetnek az átszellemült prófétája, aki a szeretetnek ezt a teljességét a szegénységben is ki akarta fejezni.

Ferenc pápa első tanításai figyelemreméltóan egyszerűek, ugyanakkor alapvetőek, lényegre törőek. A Sixtusi-kápolnában a választó bíborosokkal tartott első szentmiséjében március 14-én előre leírt szöveg nélkül prédikált. A szentmisében elhangzott bibliai szakaszokat három gondolatban foglalta össze. A tanítványok közössége, az Egyház úton van. Járni kell, haladni kell. Ezt kívánja a történelem és az élet, erre sürget az evangélium. Ugyanakkor az Egyház lelki ház, épület, amelyet nekünk kell építeni a Szentlélek segítségével, de nem kényünk-kedvünk szerint, hanem az egyetlen sziklára, Jézus Krisztusra. Tőle különböző, más alapot senki sem vethet. Szent Péternek a szikla szerepére szóló küldetése azt is jelenti, hogy neki és utódainak a szeretet legnagyobb közösségében kell lenniük Krisztussal. Ezért is kérdezi Jézus Pétertől a Genezáreti-tó partján: „Szeretsz-e engem? Jobban szeretsz-e engem, mint ezek?” A harmadik gondolat, amit Ferenc pápa kiemelt, a vallomás. Krisztusnak, a Megváltónak, az Üdvözítőnek a nyílt megvallása. Hiszen Simonnak is ez után a vallomás után adja Jézus a Péter nevet. A segítő szeretet tanúságtétele fontos dolog az Egyházban. Ám nem vagyunk csupán jótékonysági szervezet. Nem teljesíthetjük küldetésünket anélkül, hogy Krisztust hangsúlyosan, kifejezetten is meg ne valljuk.

Egy másik egyszerűségében is vonzó tanítása Ferenc pápának múlt vasárnap hangzott el az Úrangyala imádság kapcsán. Azt mondta az embereknek: Isten nem veszíti el a kedvét, hogy újra és újra megbocsásson nekünk. Mi vagyunk azok, akik gyakran elveszítjük kedvünket, hogy bocsánatot kérjünk tőle. Ez a rövid tanítás rávilágít az emberi bűn és az isteni irgalom viszonyára. Valóban fenyegeti az embert az a kísértés, hogy megunja a bűnbánat-tartást, és egyszerűen elfelejtse a bűneit, ne gondoljon arra, hogy helyesek vagy helytelenek voltak-e a tettei. Vagy esetleg kísértést érez az ember arra, hogy igazolja magát, megnyugtassa a lelkiismeretét, hogy amit eddig bűnnek tartott, az nem is olyan rossz. Pedig Isten kész megbocsátani újra és újra, mindig, ha őszintén bánjuk bűneinket.

Ezzel a lelkülettel készüljünk az idei nagyhétre, hogy a bűnbánat útján egyre közelebb kerüljünk Krisztushoz. Kérjük Ferenc pápa számára és a magunk számára is a római nép megmentőjének, Magyarok Nagyasszonyának, a Boldogságos Szűz Máriának közbenjárását! Ámen.