Erdő Péter bíboros húsvétvasárnapi szentbeszéde

(Jn 20,1-9)

Krisztusban Kedves Testvéreim!

Húsvét vasárnapján Krisztus feltámadását ünnepeljük. De ha a mai szentmise evangéliumát figyelmesen olvassuk, olyan tanítványok képe rajzolódik ki előttünk, akik még nem értik egészen, hogy mi is történt, akik nem egykönnyen hisznek. Mikor Mária Magdolna – János evangéliuma szerint – Húsvét hajnalán kiment Jézus sírjához, észrevette, hogy a követ elmozdították a sír bejáratától (vö. Jn 20,1). Rögtön Simon Péterhez futott. Hogy miért éppen hozzá, ezt János itt nem indokolja meg. Szent Máté evangéliumában viszont az angyal azt parancsolja az üres sírnál az asszonyoknak, hogy vigyék hírül a feltámadást Jézus „tanítványainak” (Mt 28,6). Márknál az angyal még kifejezettebben rendelkezik: „Siessetek, mondjátok meg tanítványainak és Péternek” (Mk 16,7). János evangéliuma tehát, mely erről az angyali utasításról hallgat, mégis egészen központi hangsúllyal említi a tényt, hogy Mária Magdolna elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus kedvelt (vö. Jn 20,2). Az apró utalásokban ott feszül a központi igazság: Krisztus feltámadt, de ezt először tanítványainak, először az Egyháznak akarja tudtára adni.

De milyen nehezen pattan ki a felismerés és a hit még a tanítványok lelkében is! A Szent János szerinti változatban Mária Magdolna első híradása is csak az üres sírról szól. Emberi módon azt feltételezi, hogy valakik elvitték Jézus holttestét. Péter és János tehát futva elindultak a sírhoz. Az előbb odaérkező János megvárta Pétert. Csak Péter után lépett be maga is a sírba. Összehajtva találták a kendőket és külön a Jézus arcát borító leplet. Soha nem veszett ki az Egyházból azóta sem Jézus igazi arcának keresése. Sokan meg vannak győződve arról, hogy a Torinói Lepel a sírban fekvő üdvözítő testének rajzolatát és arcának vonásait őrzi. De az itáliai Manopellóban őrzött bissusból, kagylóselyemből készült finom kendőn is egy igen hasonló arányú arc vonásai bontakoznak ki. Ezért is hívják azt a kendőt népiesen „Veronikának” – a kendőt tehát, nem pedig egy személyt, aki a kendőt nyújtotta volna –, mert a hagyomány szerint ez őrizte meg Jézus igazi képét, valódi ikonját.

Az összehajtott kendőket látva János önmagáról jegyzi meg, hogy „belépett a sírba, látta és hitt” (Jn 20,8). Hitt Mária Magdolna szavának, aki szerint a sír üres volt. De talán már a feltámadás hite is felragyogott a lelkében. Mert a „hinni” szónak az evangéliumban súlya van. Tamás apostolról csak akkor olvassuk, hogy hitt, amikor már személyesen találkozott a feltámadt Krisztussal. A föltámadás mai evangéliumában viszont mindjárt János hitének felvillanása után az a tömör mondat áll, hogy „eddig ugyanis nem értették az Írást, amely szerint fel kellett támadnia a halálból” (Jn 20,9). Bár Jézus nemegyszer megjövendölte, hogy harmadnapra föltámad, de olyan mély titok volt ez, hogy a tanítványok mindaddig nem értették meg a maga valóságos, gyakorlati jelentésében. Szent Lukács arról is tudósít (vö. Lk 24,4), hogy az angyalok emlékeztették az asszonyokat is arra, amit Jézus még Galileában mondott nekik: „az Emberfiának… a bűnösök kezébe kell kerülnie, fölfeszítik, de harmadnap feltámad” (Lk 24,7). De ugyanott ennek ellenére azt olvassuk, hogy a tizenegy apostol az asszonyok beszédét üres fecsegésnek tartotta és nem hittek nekik (vö. Lk 24,11). Közvetlenül ezután beszél Lukács evangéliuma is Péter húsvéti futásáról, arról hogy csak a lepleket látta a sírban, majd hazament és „igen elámult a történteken” (Lk 24,12). János is azzal zárja a mai evangéliumi részlet elbeszélését, hogy „a tanítványok visszatértek övéikhez” (Jn 20,10). Ha éledezett is a szívükben a feltámadás sejtése, a remény csírája, hogy Jézus Krisztus él, még nem robbant ki belőlük az öröm bizonyossága, még nem akarták hirdetni másoknak is Krisztus feltámadását.

Majd a feltámadt Krisztussal való személyes találkozás teszi a sejtés örömét rendíthetetlen bizonyossággá, olyan húsvéti hitté és tapasztalássá, amelynek jó hírét el kell vinni a Föld végső határáig, amelyre az embernek érdemes rátennie a saját életét. Ha az apostolokban, Jézus közvetlen társaiban, tanításának és szenvedésnek tanúiban ilyen óvatosan, ilyen nehezen bontakozott ki a feltámadás hite; ha később a tanítványok szenvedélyesen forgatták át az egész ószövetségi szentírást, hogy ellenőrizzék az előképeket és a jövendöléseket; ha azután az Újszövetség lapjain ma is érezzük az első keresztény nemzedék megrendült örömét, hogy az ószövetségi ígéretek szinte részletekbe menően, ijesztő pontossággal beteljesültek – még ecetet is nyújtottak a szomjazó Krisztusnak, még a csontját sem törték el a kereszten, hanem az Isten a saját dicsőséges jobbjára ültette –; szóval ha ezeknek a felismeréseknek a hosszú sora bukkan elő az Újszövetség hivatkozásaiban, újra meg újra azzal a büszke örömmel, hogy mindez „az Írások szerint” történt, akkor érezzük meg igazán, hogy a feltámadás tapasztalása mennyire átalakította ezeknek az embereknek a gondolkodását, a hitét és az életét. Ekkorra már megértették az Írást. Megértették, hogy az Istentől küldött Messiás hatalma sokkal nagyobb, mint egy győztes földi királyé, hogy a mindenható Isten még a legnagyobb földi kudarcot és megaláztatást is megengedheti magának, sőt győzelmének eszközévé teheti.

Nem egyenlő felek csatája a világ története, hanem a mindenség felett álló, a téren, az időn, az anyagon, az energián túli teremtő Isten személyesen szeret minket. Jézus sorsában, életében, tanításában, szenvedésében és feltámadásában Isten elmondta nekünk mindazt, amit közölni akart önmagáról és az emberről. Elmondta, mégpedig olyan nyelven, amit mi is képesek vagyunk megérteni. Elmondta a történelmileg kibontakozó kinyilatkoztatás összefüggésében. Elmondta egy meghatározott helyen, egy történelmi időben. De az örömhír minden idők minden emberéhez szól. A világmindenség nem értelmetlen, szörnyű erők játéka, hanem az isteni bölcsesség és szeretet alkotása. Benne az ember nem csupán a véletlen szülötte. Nem olyan lény, aki ha az élete értelmét keresi, csak a holt anyagvilág némaságát kapja válaszul. Hanem hivatása van az emberiségnek és mindnyájunknak külön-külön is. Ez a hivatás pedig abban áll, hogy Istent keressük, viszontszeressük, és szeressük a többi embereket is Isten iránti hálánkból fakadó odaadással és izzó elszántsággal.

Ez az a pont, ahonnan mindig lehet újra kezdeni. Egyén és közösség életében egyaránt. Pusztították már az emberiséget, pusztították népünket is természeti csapások, járványok, háborúk, nyomorúság és társadalmi bajok, civakodás és gyűlölködés, önzés és kevélység, szóval sok olyan rossz is, ami magának az embernek a szívéből fakad. Isten néha váratlan segítséget, egy-egy új felfedezést, egy-egy meg nem érdemelt, kedvező fordulatot ajándékoz az emberiségnek. Ám ezek többnyire csak ritka, ünnepi pillanatok. Õ segíteni akar és segíteni szokott az emberen a saját komoly és önzetlen igyekezetünk, a saját odaadó és mindig újrakezdeni képes szeretetünk által. Váltsuk hát életre húsvéti hitünket és örömünket: vegyük észre, hogy kik azok a közvetlen környezetünkben, akiknek a mi nagylelkű szeretetünkben kell megtapasztalniuk Isten segítő jóságát. Senki sincs közöttünk, aki ne lenne képes adni valamit másoknak, tenni valamit, vagy imádkozni másokért.

Adja Isten, hogy a feltámadt Krisztus ereje és öröme alakítsa át életünket, sugározzék családjaink, idős, beteg, gondokkal küzdő testvéreink, hazánk és az egész emberiség életére.

Ámen