Erdő Péter bíboros karácsonyi homíliája

(Jn 1,1-18)

Krisztusban Kedves Testvérek!

1. „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige” – így olvassuk Szent János evangéliumának előbeszédében. Karácsony napjának éjféli- és reggeli miséje Jézus betlehemi születését és a pásztorok hódolatát állítja a középpontba. Az ünnepi szentmise Szent János evangélista szavaival, korábbról kezdi a betlehemi gyermek születésének történetét. Kezdetben már volt az Ige. Nem kezdetkor lett, nem a világmindenség létbe robbanásának energiával telt titokzatos pillanatában, a mindenség részeként jött létre. Hanem megvolt. Már benne volt a kezdetben. Nem a teremtett világnak volt a része, hanem alkotóként vett részt a teremtés művében. Tehát Istennél volt és Isten volt. Ő az a világosság, mely lelki, szellemi értelemben minden evilági fény előtt és mindörökké világít. Ő ragyog a semmi sötétségében mint élő és létező, ő fénylik aztán a teremtés óta a tudatlanság és a bűn sötétségében. Az ő isteni léte, mindentudása és szeretete besugározza a létező világot.

2. Isten létének végtelen magasabbrendűsége azt az érzést kelti minden idők emberében, mintha ő nagyon távol lenne, talán fönn az égben. Talán a csillagokon túl. De karácsonykor, a megtestesülés nagyszerű tényében Isten megmutatta, hogy itt van közöttünk. Beteljesedett az ószövetségi jóslat. Emánuelnek fogják hívni, ami annyit jelent: velünk az Isten. Jézus Krisztusban tehát egységre lép egymással teremtő és teremtmény. Felmagasodik emberségünk, mert az alkotó Isten egy emberben érintkezik és kapcsolódik össze a világgal.

Méltán mondja Nagy Szent Leó karácsonyi beszédében, hogy ennek az ünnepnek a fényében fel kell ismernünk keresztényi méltóságunkat. Hiszen ha a keresztségben Krisztusba öltöztünk, beléptünk emberként az Isten életébe, aki Krisztusban vette fel az emberi természetet. De helyesen állapítja meg Giustiniani Szent Lőrinc velencei pátriárka is, hogy minden embernek, magának az emberi mivoltnak a méltóságát is a megtestesülés világosságában fedezzük föl igazán. Nem csupán szenvedő alanyai vagyunk életünk történetének. Nem rövid epizód az életünk és a történelmünk a teremetett világ erőinek játékában. Hanem rányílik a szívünk, rányílik az egész létünk Isten életének örökké tartó boldogságára.

3. Isten irántunk való szeretetből testesült meg. Az ő szeretete nem emberi szeretet, mely csak feltekint a tökéletességre, hanem szuverén teljességének kifejezése. Jézus „Isten dicsőségének a kisugárzása és lényének képmása, aki hatalmas szavával hordozza a mindenséget” (Zsid 1,3).

Miért öltött emberi testet az Isten? – Hogy mi isteni életre születhessünk újjá! Ahogyan a mai evangélium mondja: „Akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekévé legyenek. Azoknak, akik hisznek benne” (Jn 1,12). De miért szeret ennyire az Isten? Miért pont az embert szereti ennyire? „Aki Istennel kapcsolatban szeretetről beszél, nagy titokról beszél – bízvást elmondhatjuk, hogy ez minden keresztény titok gyökere. Isten szeretetében elhatározta, hogy az ember és az ember világa fontos legyen neki. Olyan fontos, hogy Isten számára ebből sors lesz – ha egyáltalán szabad ezt a szót arra alkalmazni, aki lényegénél fogva ura az eseményeknek. Isten ilyen sorsot alkotó szeretetének és komolyságának kinyilatkoztatása Jézus Krisztus és mindaz, ami vele történt” .

4. Ilyen megrendítő és felmérhetetlen jelentése van annak, hogy Isten Jézus születésével sorsközösséget vállalt velünk. Ha ebbe belegondolunk, a saját kisszerűségünktől szinte fuldokolva kérdezzük: akkor mit tehetünk? Hogyan válaszolhatunk neki? Jézus maga adja meg a választ, mégpedig sokszor földi működése során. „Amit egynek tesztek a legkisebbek közül, nekem teszitek”. Az utolsó ítéletről szólva részletezi is: „Éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, ruhátlan voltam és felöltöztettetek, beteg voltam, börtönben voltam és meglátogattatok”. Az utolsó vacsorán pedig, a lábmosás után, ünnepélyesen jelenti ki: „Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást” (Jn 13,34). Nincs tehát lakás nélküli család, hogy ne a szent családot kelljen látnunk benne. Nincs éhező vagy fázó gyerek, hogy ne Jézust juttatná az eszünkbe. Nincs fogoly, nincs ártatlanul bántalmazott, rágalmazott vagy gyalázott ember, hogy ne az ő képét ismernénk fel benne.

Ezért hát a karácsonyi ajándék. Ezért igyekszünk ügyetlenül és botorkálva legalább a fa alá tett csomagokkal kifejezni, hogy mi magunk is megajándékozottak vagyunk, hogy Jézus születése óta mindenkinek tartozunk a szeretettel. De ne áltassuk magunkat! A szeretet nem csak arra kötelez, hogy megvegyük, ami az üzletben kapható. Figyelni kell a másik emberre, tisztelni kell akkor is, ha szenved, akkor is, ha beteg, akkor is, ha haldoklik, akkor is, ha fogyatékkal él. Jézus keresztjére Pilátus egy egész nép iránti megvetésből íratta a bűnét: „a zsidók királya”. Szörnyű lenne, ha nem úgy tekintenénk a népeket, ahogyan Isten néz minket: megmagyarázhatatlan, viszonozhatatlan, sorsközösséget vállaló szeretettel. Ha manapság néha olyasmit kezdünk el hallani, hogy ez vagy az a szomszéd nép mint közösség felelős a mi bajainkért, sőt ha elhangozhat a tömegtájékoztatásban is olyasmi, hogy ez vagy az a nép hitványabb, bűnösebb, akkor hasadjon meg a szívünk, kiáltva tiltakozzon bennünk az emberség, mert képmásában, az emberben is lehet káromolni és gyalázni a Teremtőt. A karácsony üzenete hatalmasabb minden ostobaságnál, minden kétségbeesésnél, minden bosszúnál. A szeretet nem csupán kellemes érzelem. Arra kötelez bennünket, hogy osztozzunk Isten titkában, Jézus Krisztus drámájában, aki a keresztről is a megbocsátást hirdeti.

5. Isten a maga teljességéből részesít minket, kegyelmet kegyelemre halmozva. Ez a karácsony nagy üzenete. A szeretetnek ez a megrendítő titka messze felülmúl minden földi aggodalmat, minden anyagi nehézséget és bizonytalanságot. Hozzon hát békét és derűt ez a karácsony. Adjon erőt, adjon bizalmat, mert velünk az Isten. Ámen.