Erdő Péter bíboros nagycsütörtök esti szentbeszéde

Krisztusban Kedves Testvérek!

1) Nagycsütörtök az Eucharisztia alapításának ünnepe. Egyben Jézus szenvedésének kezdetére is emlékezünk: az esti szertartással a Szent Háromnap megünneplése veszi kezdetét.

Különös a mai szentmise olvasmányainak rendje. Hisz éppen az Oltáriszentség alapításáról nem hallunk az evangéliumi szakaszban, pedig az a részlet is az utolsó vacsoráról szól. Szent János evangéliumában különösen a lábmosás világítja meg ennek a vacsorának a titokzatos mélységét. Az Eucharisztia alapításáról viszont a Szentleckében hallunk, mégpedig Szent Pál apostol egyik legősibb írásából, a Korintusiakhoz írt első levélből vett részletben.

2) Megrázó az a titokzatos kapcsolat, ahogyan az utolsó vacsora eseménye rímel az Ószövetség egy-egy mély értelmű történetére. Mózes első könyvében azt olvassuk, hogy Ábrahám a hozzá érkező három titokzatos vendéget így fogadja: „Hoznak vizet, mossátok meg lábatokat és telepedjetek le a fa alatt. Közben én hozok egy falat kenyeret, hogy felüdítsétek magatokat” (Ter 18,4-5). Amit Ábrahám tett a három hírnökkel, akiknek megjelenése szinte a Szentháromság titkos ábrázolása volt, azt tette Krisztus az apostolokkal, akikre szintén azt a feladatot bízta, hogy az igazság hírnökei legyenek és a Szentháromság hitét hirdessék az egész világon. Egyfelől lábuk elé hajolt, mint egy szolga, és alázatosságból így mosta meg lábukat. Akit az égben az angyalok imádnak, meghajol a halászok lába előtt. „Feje, amelytől remegnek az angyalok, a szegények lába elé hajlik”  [1]. Ezért kiált fel Szent Péter szinte megrémülve: „Uram, az én lábamat ugyan meg nem mosod soha!” (Jn 13,8). Megrettent a gyarló ember a hozzá alázatosan közeledő Istentől. De Jézus megválaszolt neki: „Ha nem moslak meg, nem lesz részed velem” (Jn 13,8). Ezt a tömör kijelentést az évszázadok során kialakult hagyományt őrző glossza így világítja meg: akit nem mostak meg a keresztség, a bűnbánat és a bűnbocsánat útján, annak nincs része Jézussal, vagyis nem részesedik az ő életében és boldogságában.

A tanítványok lábának megmosása után – amint Páduai Szent Antal Ábrahám történetének allegorikus értelmezésével megállapítja – Jézus is leülteti pihenni tanítványait a fa alá. Ez a fa azonban ő maga: „Akár az erdő fái között az almafa, olyan a szerelmem az ifjak között. Forró vágyam árnyékában ülni, mert gyümölcse édes az ínyemnek” (Én 2,3). Az a darab kenyér pedig, amivel tanítványait megvendégeli, megerősíti a szívüket, hogy minden fáradságot elviseljenek. „Miközben ettek, Jézus vette a kenyeret, megáldotta és megtörte” (Mt 26,26). Megtörte, hogy jelezze vele saját testének megtöretését, és talán azt is – mint Szent Antal mondja [2] -, hogy önmaga, szabadon adja oda az életét.

3) Maga a vacsora az Atyaisten dicsőségét jelképezi. Jézus máskor is hasonlíja lakomához a Mennyek Országát (vö. pl. Lk 14,16). Most azonban Jézus megmossa a tanítványok lábát. Ehhez leveszi felső ruháját. Mintha az isteni dicsőség köntösét vetné le magáról, mintha a víz, amellyel a tanítványok lábát megmossa, már az ő vérét jelezné, amely valóban megtisztít minden bűntől. Négyszer olvassuk, hogy Krisztus levetette ruháit. Az utolsó vacsorán levette felső ruháját, majd újra felöltötte. Amikor megostorozták, levették ruháját, majd újra ráadták (vö. Mt 27,26). Harmadszor a helytartó katonái gúnyolták ki őt: „Megfosztották ruhájától… bíborszínű köntöst adtak rá… miután így csúfot űztek belőle, levették róla a palástot és ráadták saját ruháját” (vö. Mt 27,28.31). A keresztrefeszítéskor fosztották meg utoljára ruháitól, de ekkor már nem öltöztették fel újra (Mt 27,35). Már a XIII. században elterjedt gondolat volt, hogy az oltárfosztás Jézus ruháitól való megfosztására emlékeztet [3]. Amikor Jézus a lábmosás előtt leveszi felső ruháját, ezzel azt jelképezi, hogy megalázza, mintegy megsemmisíti önmagát. A lábmosás után pedig visszaveszi ruháját, mert megtette, amit az Atya kívánt, és azután visszatér abba a mennyei dicsőségbe, amelyből érkezett [4]. Tehát a lábmosás megrázó és titokzatos jelenete Jézus egész megváltói küldetését példázza. Kezdetben az Istennél volt az Ige, az Isten örök dicsőségében. Majd emberré lett, megalázta önmagát és engedelmes lett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta őt. Ez a megdicsőülése pedig az emberek előtt is nyilvánvalóvá vált a feltámadás győztes és felszabadító eseményében.

4) Térjünk vissza még egy szóra a tanítványokhoz, akiknek Jézus megmosta a lábát. A további útra való felfrissülés, a világra szóló misszió küldetése is ott rejlik emögött a gesztus mögött. A mi lábunkat mosta meg Krisztus, a mi törékeny személyünkön keresztül akarja elküldeni örömhírét a Föld végső határáig. Egyházában akar a nemzetek világossága lenni az idők végezetéig. Merítsünk tehát erőt a Táplálékból, amelyet nekünk adott, legyen az Oltáriszentség mindennapi életünk és keresztény küldetésünk erőforrása. Amen.
___________________________________

[1] S. ANTONIO DI PADOVA, I sermoni, trad. G. Tollardo, Padova 2005, 188.
[2] Uo. 189.
[3] Uo. 189-190.
[4] Uo. 190.

Magyar Kurír