Erdő Péter bíboros szentbeszéde az esztergomi papszentelésen

Kedves Szentelendők, Főtisztelendő Jubiláns Paptestvéreim, Krisztusban Kedves Testvérek!

1. Jézus a hegyi beszédben sok helyütt idézi az ószövetségi törvényt, majd azt a saját törvényében teljesíti be. Az ilyen mondásainak nem ritkán fokozás jellege van. Érzékelteti, hogy Isten és az embertársak iránti szeretetben, tiszteletben még tovább kell lépnünk. Így tanít az esküvel kapcsolatban is: „Hamisan ne esküdj és tartsd meg az Úrnak tett esküdet” – idézi Jézus a régi törvényt. Az eskü ősi időktől fogva Isten tanúságul hívását jelenti állításunk vagy kijelentésünk igazsága mellett. Gyakran megkülönböztetik az állító, illetve tagadó és az ígérő esküt. A hamis esküt és az esküszegést pedig nagy bűnnek tartják és sokszor büntetik is (vö. pl. Kiv 20, 7; Lev 5,4; 19,12). A bíróságon tett eskünek különösen nagy volt a jelentősége.

Az eskü lényegét érintette, hogy valamilyen isteni névre való utalással tették. Ha a kimondhatatlan nevet nem ejtették is ki, beszéltek az Úrról, a Mindenhatóról, az Irgalmasról, a Hosszantűrőről, arról, aki nagy a kegyelemben. Így említették olykor az esküben az eget, a templomot, a templomi szolgálatot vagy a szövetséget is. Jézus felhívja a figyelmet arra, hogy ezeknek a közvetlen utalásoknak a könnyelmű használata is sérti Istennek a szent mivoltát, ezért ettől is tartózkodnunk kell. Sőt még a fejünkre sem esküdhetünk, mert az életünk is Isten ajándéka, még a hajszálaink is szerepelnek az ő tervében.

2. Ebben az összefüggésben kapjuk a krisztusi parancsot: „beszédetek legyen igen, igen, nem, nem”. Nem pusztán az ünnepélyes kijelentés formuláit kapjuk Krisztustól, hanem egy egész világszemléletet. Istené a világ, Istené az életünk, semmi sem tisztán profán ezen a világon. Minden szavunk Isten színe előtt hangzik el, minden tettünk az ő színe előtt történik.

Jézus tehát nem valami fekete-fehér, leegyszerűsítő szemléletet kíván tanítványaitól, nem azt kívánja, hogy dolgokat, embereket vagy csoportokat minden szempontból jónak vagy rossznak bélyegezzenek. Szent Pál nyomán értjük meg Jézus útmutatását: ő nem azt kívánja, hogy a gondolkodásmódunkban legyünk gyermekek, hanem a szívünk igazságában és az Isten előtti alázatban (vö. 1Kor 14, 20). Az árnyalt, a valósághoz hű gondolkodás, az egyes helyzetek türelmes, elemző szemlélete és értékelése az igazság és a szeretet követelménye. Nagyon fontos ez a papok számára is, akiknek sok nehéz emberi helyzetről kell valós képet alkotniuk és ilyen bonyolult kérdésekben segítő útmutatást adniuk. A papszenteléskor a Szentlélek bőséges adományát kapjuk, a bölcsesség és az értelem lelkét és bizony, a lelkek megkülönböztetésének adományát is. Itt megint Szent Pál szavai igazítanak el bennünket: „A szolgálatok is különfélék, de az Úr ugyanaz… Van, aki csodatevő hatalmat kap, van, akinek a prófétálás vagy a szellemek elbírálásának képessége jut osztályrészül” (1Kor 12, 5.10). „Az Egyházban Isten némelyeket apostollá, másokat prófétává, ismét másokat tanítóvá tett” (1Kor 12, 28). Az adományok működésének összehangolása pedig azok feladata, akik az egyházi rend szentségében a pásztori vezetés küldetését és karizmáját kapják.

3. Mit jelent hát akkor ez az igen, igen, nem, nem, amit Jézus kíván tőlünk? Jelenti azt, hogy súlya van a szavainknak, jelenti azt, hogy a hívő ember áhítattal él. Isten színe előtt tudja magát. Ez pedig egyszerre készteti az embert félelemre és örömre, bizalomra. Papi szolgálatunkban, tetteinkben, beszédünkben meg kell látnia a világnak, hogy nem csak beszélünk Istenről, hanem a színe előtt is élünk. Vagyis a tetteinknek és a szavainknak olyan súlya van, mint a régi emberek nagy kijelentéseinek, amelyekre esküt tettek. Ezért fontos, hogy ne a pillanatnyi ötleteink, vagy a hangulatunk szerint oktassuk a hitet, hanem hűségesen adjuk tovább az Egyház tanítását, ahogyan azt a Tanítóhivatal fogalmazza meg a számunkra. Ez a szabadító üzenet ugyanis az apostolokon keresztül magától Krisztustól érkezett el hozzánk.

De ugyanilyen fontos, hogy a szentségek kiszolgáltatása során sem pusztán hangulataink, érzelmeink, mások elvárásai, vagy gyakorlati, pedagógiailag hasznosnak tűnő szempontok szerint cselekedjünk. Isten kegyelme akar eljutni a mi papi szolgálatunk útján is az emberekhez. Krisztus és az Egyház rendelkezései szerint kell hát kiszolgáltatnunk a szentségeket és végeznünk a megszentelés egész szolgálatát. Ha egységesen, lelkiismeretesen végezzük a liturgiát és a szentségi pasztorációt, ebből a szolgálatunkból is meg fogják érezni az emberek Isten fenségét, méltóságát és szeretetét.

4. Ezzel a lelkülettel dolgozzunk tehát és így végezzük az anyaszentegyház közös imádságát, a szent zsolozsmát is. Nem puszta kötelezettség gyanánt tesszük ezt, hanem megújulunk általa hivatásunk szépségében és örömében. A zsoltárok és a szentírási részletek, a szent szerzők írásai megvilágítják az emberiség történetét. Az isteni jelenlét fényét vetítik a mai idők eseményeire is. Évről évre visszatekintve az eltelt időkre újra és újra megállapíthatjuk: „Óriás ő”, hatalmas az Isten! Bölcsessége, mindenható ereje és az eseményeket vezérlő irgalmas szeretete csak hatalmas távlatból tűnik fel szemünk előtt egységes kép gyanánt. De ha az imádság lelkületével és az igazság iránti hűséggel szemlélve a világot, fölemeljük a tekintetünket, akkor ez a lenyűgöző harmónia újra és újra megjelenik előttünk. Ebben a roppant összefüggésben áll a mi papi szolgálatunk. Ezért olyan nagy ajándék, hogy az idén újra nyolc papot szentelhetünk itt, az Esztergomi Bazilikában. Kérjük számukra, Egyházunk és népünk számára Isten áldását, jelenlétének biztató és felemelő erejét.

Ámen